vissza

4. The truth, which nobody wanted to know - Az igazság, amit senki sem akart tudni

Fehérre meszelt falak közt ébredtem, de nem kórházban. Debussy Clair de Lune-je szólt szinte hallhatatlanul egy hangfalból, az ablakon még a Hold világított be.

Valamiért hallottam, mit beszélnek pár szobával arrébb. Valószínűleg azért, mert nyitva volt az ajtó.

- Felébredt. - Ez Edward hangja volt.

Pár pillanat múlva megjelent Carlisle, és mosolyogva leült mellém a kanapéra, amin feküdtem.

- Mutasd a kezed - kérte, és én engedelmesen feltartottam karom. Mikor levette a jobb csuklómon és tenyeremen lévő kötést, azon sebek már nem látszottak, csak nagyon halvány hegek. - Sajnálom, hogy csak Edward szobájában tudtunk elszállásolni.

- Mi történt? - fakadtam ki, mikor rábámultam mancsomra. Álmodtam volna az egészet...?

Carlisle levette hideg ujjait csuklómról, és komolyan szemembe nézett. Sötét arany íriszei csillogtak a holdfényben. - Úgy sejtem, megtudtad a titkunkat - felelte csendesen.

Felnyögtem. - Nem kellett volna Van Helsinget néznem... - nyöszörögtem, és kirázott a hideg, bár eddig nem volt kellemetlen a hőmérséklet.

Carlisle sötéten kuncogott. - Nem is jártak olyan messze az igazságtól abban a filmben... De nem minden való abból, hogy a vámpírok és a vérfarkasok olyan lehetetlen teremtmények.

- Oké, már Underworldnél járunk - nyögtem be a másik filmcímet, ami eszembe jutott. - Ne próbálj meg beetetni ezzel! Mutasd, hol vannak a kamerák? - néztem körbe enyhén hisztérikusan, de a doki csak kezemre tette a szokásosnál is hidegebb tenyerét.

- Furcsa, hogy mindezek után sem hiszed el - jegyezte meg halkan. - Sajnos már nem tagadhatjuk vagy titkolhatjuk kilétünket; belekeveredtél. Victoria már téged sem fog szem elől veszteni, bár még mindig Bella az elsődleges célja. Talán őt is a kihívás vonzza, amiért a vérfarkasok annyira érzékenyen reagáltak a...

- Ácsi! - szakítottam félbe, és rámeredtem. - Miről beszélsz?!

Mesélni kezdett. Bella és Edward, és James, Victoria és Laurent történetét... Így mindent elmondott az általa "vámpírnak" nevezett lényekről.

- Ne hülyéskedj... - kértem suttogva, remegve. Itt tényleg mindenki megbolondult!

- Mivel bizonyíthatnám... - morogta, inkább magának, mint nekem, majd ízelítőt adott földöntúli erejéből: pillanatok alatt váltogatta tartózkodási helyét, megmutatta éles és hegyes szemfogait, és így tovább... Végül mellkasára húzta a kezem.

Nem volt szívverése.

- Oh... - szaladt ki a számon, mikor mindezt megtapasztaltam, és rájöttem: míg itt volt, nálam, nem vett levegőt.

- Ha elülnek a felhők - szólt képletesen, elengedve kezem, ami ölembe hullott -, felhívom szüleidet.

- Minek?! - kérdeztem, enyhén hisztérikus hangon. Ez már túl sok volt.

- Ne aggódj, nem keverjük őket bele semmibe, csak egy-két dolgot megbeszélünk velük - nyugtatott meg. - De Esme szerint van valami furcsa abban, hogy a sebeid...

Nem fejezte be, biccentett és kilépett a szobából, mintha valaki szólította volna.

Magamra maradtam gondolataimmal, és ölemben tartott kezeimre bámultam. Mire észbe kaptam, jobbomon már a hegek is eltűntek.

Ilyen nincs - állapítottam meg magamban -, valaki át akar verni, és ez elég jól sikerülni is fog neki, ha hagyom magam ámítani...

Felkaptam a fejem a halk torokköszörülésre. Jake állt az ajtóban, kibontott hajjal, meztelen felsőtesttel, valami fekete farmerben, melyből kilátszott alsónadrágjának széle. Nem az ő stílusa volt, tuti, hogy valamelyik Cullentől kapta kölcsön. Talán Edwardtól vagy Jaspertől. Nem is, méretét nézve talán mégis Emmetté lehetett...

Egy ideig néztük egymást, majd lesütötte szemét, és óvatosan a kanapé végére ült.

- Te is vámpír vagy...? - kérdeztem kis idő után, megadóan-halkan, de a régi kétségbeesésnek még volt nyoma a hangomban.

- ...nem - felelte szintén rövid hallgatás után. Meztelen lábujjait fixírozta. - Azt hittem, magadtól is rájössz, hogy én nem...

- Akkor mi? - szóltam közbe. Teljesen kiment a fejemből, milyen lényeket említett még Carlisle. A szívem még mindig erőteljesen dobogott, nem tudva, mit higgyen.

Jacob felsóhajtott, figyelte a plafont, csak aztán nézett rám.

- Vérfarkas.

Eszembe jutott a hatalmas, izmos, farkas-szerű teremtmény, a hosszú barna bundával, Jake szemeivel...

- Itt már senki sem normális... senki sem az, akinek vagy aminek hittem... - súgtam elkeseredetten.

Úgy tűnt, Jacob felhúzza magát, aztán csak ült tovább.

- Pedig neked ver a szíved - morogtam tovább, mintha most inkább én beszélnék magamban. - És a bőröd... a bőröd ezért olyan forró? - néztem fel rá. Kimérten bólintott. - És még ki...?

Mielőtt befejezhettem volna a kérdést, Jake rávágta: - Mindenki, akit Leah-nál láttál. Kivéve az apámat.

- Szóval Billynek minden mitikus meséjében igazsága volt - összegeztem, és felhúzott térdeimre koppantottam homlokom.

- Én sem akartam neki hinni, míg... - kezdte, de nem fejezte be. Debussyt felváltotta Beethoven Für Elise-e. - Félsz tőlünk? Tőlem...?

Rövi ideig hallgattam, aztán rántottam meg tessék-lássék a vállaimat. - Nem... Nem tudom. Már nem tudom, mit higgyek; ez nekem túl sok.

- Nem így kellett volna megtudnod - állapította meg Jake. - Hogy van a kezed...?

Szó nélkül nyújtottam neki jobb karom. Csuklómnál fogta forró ujjai közé; a kontraszt az ő meleg, és Carlisle jéghideg érintése közt elmondhatatlanul óriási volt.

- Ó - lepődött meg, mikor konstatálta, hogy sehol egy seb vagy var. - De hát ezt hogyan?

- Nem tudom - feleltem. - Gondolom, úgy, mint a karambolt. Carlisle szerintem azt hiszi, hogy szüleim valamiféle magyarázattal szolgálnak majd neki.

Jake nem válaszolt, és hamarosan kellemetlen csönd ereszkedett közénk. Kattant egyet a lejátszó, és felcsendültek Yiruma Kiss the rainének hangjai. Régebben Jacob ezzel a dallal ugratott, így most is azonnal felismerte.

- Nevetséges ez a helyzet - állapította meg. Mikor felnéztem rá, láttam a tekintetében, hogy arra gondol: nemrég ő valóban megcsókolta az esőt. - El tudsz így fogadni?

- Jacob... - sóhajtottam, és szemhéja megrándult a becézést elhagyó megszólításomra. - Adj időt, hogy átértékeljem a helyzetet...

Kimérten biccentett, aztán a hangfalat kezdte bámulni. Az ismét beállt csöndben azonban képtelen voltam gondolkozni, egyetlen sikoltássorozat zakatolt a fejemben: Ki ez? Mi ő? Jacob... Nem értem, nem értem!

- És... - kezdtem halkan, kérdő hangsúllyal. - És milyen képességeitek vannak még nektek?

- Mármint a vérfarkasoknak? - Röviden bólintottam. - Hát... Ugye át tudunk változni olyan bazi nagy szörnnyé. És olyankor halljuk egymás gondolatait.

- Szóval nincs magánéletetek.

- Nincs igazán - húzta félre száját Jacob. - Láttad az erőnket is. Alapból is erősebbek vagyunk egy átlagos embernél, jobb a látásunk, szaglásunk, hallásunk...

- Mennyire? - vágtam közbe. - Mi az, amit még igen, és mi az, amit már nem hallotok?

Jake elgondolkozott. - Hm. Vegyünk téged. Nem ismerem a gondolataidat, de... a szívverésedet hallom.

Kiszakadt belőlem egy sóhaj. Nyilván azzal is tisztában volt, mennyire megzakkan emez, ha ő a közelemben van.

- Okés, tovább.

- Képesek vagyunk megölni egy vámpírt. Igazából erre születtünk. Tökéletes ellenségeik vagyunk.

Egy darabig emésztettem a hallottakat, csak utána dobtam fel kimérten, óvatosan a témát: - Carlisle azt mondta, ők nem öregednek...

- Mi sem - reagált szinte azonnal Jake. - Valamikor felébred bennünk egy ösztön, és átváltozunk, életünkben először, vérfarkassá. Onnantól nem öregedünk, de lemondhatunk vérfarkas lényünkről. Általában akkor szokták ezt tenni, mikor megtalálják az igazit.

- Akkor Sam még miért vérfarkas? - emlékeztem a régebbi szavakra. - Hiszen egyértelmű, hogy sosem hagyná el Emilyt.

- Vészhelyzet van - magyarázta Jacob. - Mióta James feltűnt... - Zavartan nézett rám, de bólintottam; tudom, ki az a James. - És Sam a falkavezér. - Vagyis ezért vannak ilyen jóban vele. - Szóval, köt mindenkit az eskü, és nem vethetjük le szörnyeteg énünket, mert a falkából most mindenkire szükség van.

- De hát nagyon sokan vagytok!

- Ki tudja, mikor leszünk még így is kevesen...

- És akkor velem most mi lesz? - kérdeztem megfontolt hallgatás után.

- Nem tudom. Előbb még a szüleid...

- Miért jön mindenki a szüleimmel?! - csattantam fel, de Jacob hallgatott, mint emlegetett a fűben, és végre rájöttem, hogy mind titkolnak valamit előttem. - Jacob!

- Majd Carlisle beszél velük - vetette oda meghökkentően hidegen Jake, és felállt. - Ez már nem az én dolgom.

Anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám, kiment. Tátott szájjal bámultam utána, és még akkor is üres volt a fejem, mikor hajnalhasadáskor Edward lépett be - a saját szobájába.

- Hogy vagy? - kérdezte, a nagy átlag számára szenvtelen hangján.

- Rosszul - feleltem az igazságnak megfelelően. - Mondd, te vagy a gondolatolvasó? - kérdeztem, ahogy eszembe jutott, Carlisle milyen különleges vámpírképességeket sorolt fel. Edward bólintott. - És mindenki gondolatait hallod...?

- Nem - felelte megfontoltan, szépen hangsúlyozva. - Belláét például egyáltalán nem.

A fenébe, akkor az enyémeket is hallod? - kérdeztem tőle a fejemben, de ő csendben nézett rám tovább. Pislogtam, és hangosan is feltettem a kérdést.

Hosszan hallgatott, mielőtt válaszolt volna. - Furcsa, de... Olyan, mintha a te elmédet egy vízesés választaná el az enyémtől. Néhány gondolatfoszlányt el tudok kapni, hallok érthetetlen sustorgást, és olyan hangot, mint amikor a folyam megtörik a köveken; de semmi mást.

Elnyaltak ajkaim. - De hát miért van ez?

- Nem tudom - vont vállat. - Bellánál se értem. Nála még annál is rosszabb, mintha egy üres tévéképernyőt bámulnék. Abszolút semmi. Behívhatom Jaspert?

- Persze - feleltem enyhén megsemmisülten, de mikor Jasper belépett, mosolyra húztam a szám, akaratlanul is derűsebb hangulatra váltva.

Edward csak ekkor kezdte magyarázni, hogy mikor Port Angelesből "ellopta" Bellát, azért volt, mert Victoria nyomait látták, és veszélyes volt egyszerű emberek közt hagyni, távol a rá vigyázó erőktől.

Jasper csendesen mellém ült, és egyre szélesebb jó kedvem kerekedett, így, mikor bevezettek a "gyűlésszobába", semmilyen félelmet vagy izgalmat nem éreztem, sőt, mintha alig dobogott volna a szívem. Pedig az egész Cullen család ott volt, illetve Sam és Jacob is. Bella eszméletlenül feküdt egy kanapén, de megnyugtattak, hogy ez csak a doktor nyugtatójának a hatása. Mind elég mogorva képet vágtak, de Alice és Esme két oldalról átkarolták vállamat, mikor beléptem, és kedvesen elmosolyodtak.

- Máris tudsz a titkunkról! - nevetett angyalian Alice. - Mindig tudtam, hogy benned meg lehet bízni!

Viszonoztam mosolyát, és tekintetem Carlisle-ra tévedt, aki még mobilt tartott hosszú ujjai közt. Jelentőségteljes pillantással nézett körbe, így egy pisszenés sem hallatszott.

- Hamarosan érted jönnek a szüleid - jelentette be, és egy pillanat múltán már csikorgott is a Hondánk alatt a kő odakint.

Odakaptam a fejem, és Rosalie-nak összeszaladt a szemöldöke, mint aki nem hiszi, hogy tényeg hallottam volna a fékezést. Emmett kisietett, és egy pillanat múlva szüleimmel tért vissza. Anyu a karjaiba zárt, apu körbenézett.

- Kösz mindent, Carlisle - bólintott oda a férfinak, aki csak rámosolygott. - Pár napra elutazunk, vissza Flamingóba, úgyis el kell intéznünk pár ügyet az ottani lakásunkkal meg nyaralónkkal kapcsolatban.

- Mi?! - kaptam fel fejem, de anyu csitítgatott, apu pedig észre sem vett.

- Mindenképp tartani fogjuk a kapcsolatot veletek - folytatta zavartalanul. - Amint elülnek a dolgok és meglépnek vagy elpusztulnak azok a vámpírok, visszajövünk.

- Te honnan...? - kezdtem volna felháborodva, de apu felém fordult. - Sajnálom, kicsim... - suttogta, majd tenyerébe vette arcom, és én huszonnégy órán belül másodszor váltam meg eszméletemtől.

Hasogató fejjel ébredtem a reptér előtt. Még a báli ruhámban voltam, de papucsot húztak lábamra. Valószínűleg az ünnepi cipőmet elhagytam. Bátyám ült mellettem, és aggódva vizslatott.

- Jól vagy?

Thane az aputól örökölt kék szemekkel nézett rám, copfba fogott sötét szőke hajából kiszabadult pár tincs. Szemüvege az ölében pihent, így hunyorgott kicsit. Épphogy elfért a hátsó ülésen - tíz centivel magasabb volt Jake-nél.

- Szétrobban a fejem... - morogtam, mire készségesen nyújtott egy kis üveg ásványvizet és egy aspirint. - Hol vannak anyuék?

- Megveszik a jegyeket. - Ki nem mondott kérdésemre Thane megrázta a fejét. - Nem, én maradok. Majd arra az időre nem jövök haza egyetemről.

- Csak én nem tudtam róla...? - kezdtem volna kiakadni, de már jöttek szüleink, így fájdalmas búcsúzkodás után hisztizhettem tovább a repülőn. MP3-at dugtam a fülembe, mivel járművön nem tudtunk volna... "olyan" dolgokról beszélgetni.

Hosszú idő múlva leszálltunk az égből, és a földön taxi várt minket, ami egészen nyaralónkig vitt, amit a második év végén vásároltunk. Anyu ismerte az ízlésemet, tudta, mit kell nekem bepakolni, így csak egy pillantást vetettem táskám tartalmára, és már le is vágtam az ágyamra. A nappalinak nevezett szobában vártam egy fotelben, hogy szüleim megjelenjenek, és magyarázatot adjanak erre az egészre.

- Akkor még nem mesélünk neki erről... - hallottam anyu hangját, majd pár perc múlva mindketten szemben ültek velem.

- Okés, mi folyik itt? - szegeztem nekik a kérdést. Megállták, hogy egymásra pillantsanak; apu kezdett mesélni:

- Néprajzkutató vagyok, így nem volt nehéz rájönni, hogy valódi, régi ellentét feszül Cullenék és a quileute-ok közt - magyarázta. - Utánanéztem régi iratokban, és a Cullen név már sokkal több ideje szerepelt bennük, mint amilyen idősnek tűnik Carlisle vagy akármelyikük. Ráadásul egy-két generáció kihalásával követték egymást ezek a "cullenes" szakaszok. Mikor Carlisle fejéhez vágtam ezt, be akart etetni valami hülyeséggel, ezt viszonozva felemlegettem a Billy Black által hangoztatott vámpír-vérfarkas-legendákat, mire önmagától beismerte az igazságot; akkor még nem volt tapasztalt ilyen ügyben. Nem igazán akartam elhinni, de aztán engem is meggyőzött, ugyanúgy, ahogyan téged... Te még nagyon kicsi voltál, de anyuval megosztottam mindent, és Thane már abban a korban volt, mikor szeretett hallgatózni, így ő is tudomást szerzett a dologról. Mikor megbeszéltem Billyvel, ő mindent elmondott a vérfarkasokról, és megosztotta velem reményét, hogy a fiából is az lesz.

- Nagyon örültünk, mikor Cullenékkel és Blackékkel kezdtél barátkozni - emelte ki anyu a nyilvánvalót.

- De ha tudtátok, miféle szerzetek... Hogyan örülhettetek neki? - értetlenkedtem. Bár sose leszek szülő a kölyökfóbiám miatt, de ha az lennék, félteném a gyerekemet az ilyen... mitikus lényektől.

- Épp azért, mert tudtuk - jelentette ki apu, de anyu magyarázta el:

- Tudtuk, milyen erősek, és hogy meg tudják védeni magukat; és így akár téged is. Mekkora volt a boldogságunk, mikor Jake-kel indultál a bálba... - sóhajtotta anyu. - Nem hittük volna, hogy ez lesz belőle.

- Azért nekem is elmondhattátok volna - jegyeztem meg szárazon.

- Mire észbe kaptunk, már késő volt - vont vállat apu. - Jóban voltál mindegyikőjükkel, és úgy gondoltuk, ha tudnád, mik ők, megijednél.

- Hát most jobban megijedtem, mintha kiskoromban tudtam volna meg!

- Sajnáljuk - sóhajtotta anyu, és erre már nem jutott több szemrehányás az eszembe. Némán meredtem az alacsony üvegasztalra, ami ülőhelyeinket elválasztotta.

- Köszi - szóltam végül. - Most egy kicsit... elmennék úszni.

Szüleim bólintottak, így belevetettem magam a tengerbe, és csak naplementekor indultam be és mostam le magamról a sót. Már ágyamon ültem, mikor anyu benyitott.

- Rain... - szólított meg, majd leült mellém, és megsimogatta felhúzott térdeim. - Minden rendben?

- Nem igazán... - feleltem. Elmeséltem, mit éltem át azután, hogy Jake elfutott. Persze a csókot gondosan kihagytam. Időrend nélkül meséltem el azt is, mi volt Leánál, és hogy Billy hogyan kérdezett rá, furán érzem-e magam...

- És mi történt, mielőtt Jake elfutott? - kérdezte kedvesen anyu, mire mindenről beszámoltam, ami a bálon történt; kivéve a csókról. Annyit mondtam, beszélgettünk egy padon a kertben. - És még...?

Anyu csalhatatlanul kiismert.

- Semmi - néztem félre, de anyu közelebb hajolt.

- Tudod, hogy nekem elmondhatod... - mondta csendesen, mire bólintottam, majd kis idő múltán kinyögtem:

- Megcsókolt - és hozzátettem, mit beszéltünk. Anyu bólogatott és mosolygott szavaimra.

- Mindig tudtam, hogy tetszel neki. Billy beszélt Belláról, mikor néha felhívtuk, de ő is úgy gondolta, semmi komoly...

- Semmi komoly?! Még mindig nem tudja kiverni a fejéből.

Anyu nyitotta a száját, aztán inkább csak kuncogott. - Szerintem ő elég hűséges típus ahhoz, hogy ne csókolózzon más lányokkal.

- Hát nem t'om... Meséltem, mi volt Edward szobájában.

- Gondolod, milyen megilletődött lehet ő is, ha már egyszer csak így megtudtad a titkát - szorította meg térdem anyu. - Szerintem bűntudata is van, elvégre Victoria elég erőteljesen letámadott.

- De hát az nem az ő hibája!

- Ki tudja, ő hogyan érez?

Ezzel nem tudtam vitatkozni, de az előbbi elejtett megjegyzés miatt eszembe jutott valami. - Miért gyógyulok mostanában olyan gyorsan?

Anyu sután vállat vont. - Kiderítjük - ígérte, majd jó éjt-puszit nyomott homlokomra és távozott.

Aznap este egy óriási, barna farkassal álmodtam.

Egy hihetetlenül zöldellő erdőben voltunk, apró, mohás tisztás közepén. A farkas nyugodtan feküdt, engem figyelt sötét szemeivel. Bundájába döntött arccal aludtam, kezem a selymes bundában pihent, és elmosolyodtam, mikor nedves orra az arcomhoz ért.

Rémálmokra számítottam, de mind elmaradtak.

Reggel ismét úszni siettem. Apu a konyhában telefonált, így megálltam fülelni egy kicsit, majd kinyitottam az ajtót, mivel szemtelenségnek éreztem a hallgatózást. Apu magához intett és kihangosította a mobilt.

- Szóval, úgy tűnik, sikerült egy időre elüldöznünk a vámpírt. Észak felé tartott, nyilván éhes és a jégmezőkön nem tűnik fel annyira, ha nem találnak egy-egy ember. - Egyértelműen Carlisle volt az. - Értesítettük az ottani ismerőseinket. Azért még ti is maradjatok pár napot, Edwardék is csak hét hét múlva térnek vissza, ha minden jól megy.

- Mindenki jól van? - kérdeztem, mikor befejezte.

- Áh, Rain, örülök, hogy hallak! - derült Carlisle. - Jól vagy?

- Köszönöm; de a többiek?

- Ne aggódj, Jacob jól van.

- Nem csak rá kérdeztem! - kezdtem puffogni, apu meg jót kuncogott arcomon.

- Mindenki jól van, ne aggódj. Tényleg, itt vagyunk Billyéknél, kihangosítsam?

- Kérlek - felelt gyorsan apu, mielőtt kinyomom a telefont.

- Na, sziasztok - recsegett pár pillanat múlva Billy basszusa. - Jó ott a verőfényes... Flamingóban?

- Tudod, aki a madarakat szereti... - poénkodott apu, én meg forgattam a szemem, de a túloldalon jót derültek a sok izgalom után.

- Apu, megint hol van a farmerem?!

- Ne meztelenkedj, Jake, hölgyek is vannak a vonalban! - Pislogtam párat apura, de ő csak perverz vigyorral vállat vont.

- Nem is meztelenkedek, van rajtam alsó, ha nem látnád! - méltatlankodott Jake, majd kis szünet után rákérdezett: - Milyen hölgyek és milyen vonalban?

- Rain - válaszolt egyszerre Carlisle és Billy. Gondolom, közben a telefonra mutattak.

A beálló csöndben benyögtem: - Szia.

Kis szünet után jött az ismerősen rekedtes válasz: - Szia - majd recsegett valami, nyilván a lépcső.

- Bocs, kicsit meg van illetődve - sóhajtotta Billy. - Nem a személyed ellen szól. Ha hazajössz, akkor viszont vigyázz vele... Most már tudod, micsoda ő, és bizony a véfarkasok néha akaratlanul, dühből is átváltoznak, elvesztik a kontrollt... Nézz csak Emily arcára.

- Sam tette? - döbbentem meg, mire apu idejét látta egy közbeszólásnak:

- Ezt majd később beszéljük meg - kérte kissé szárazon, majd célzatosan rám nézett.

Értettem, mit akar, így nyakam behúzva siettem ki a partra. Még hallottam, amint ezt mondja a telefonba:

- Jobb, ha a dolgok ezen állása szerint nem biztatjuk semmire, ami Jake-kel kapcsolatos.

vissza