vissza

Egy pohár whisky

 Hát ennyi volt…

 Napról napra észre kell venni, hogy már semmi sem a régi.

 Nem fog már visszajönni.

 A whiskys pohár nap mint nap ott áll a kis asztalon. És ott is marad. Senki sem fogyasztja tartalmát. Az ok roppant egyszerű: nem jön, akinek kikészítik.

 Riza fásultan lépett ki a zuhanyzóból, és tekert vízcseppes teste köré egy törölközőt. Vizes haja a hátára és mellkasára omlott, és bár odakint tombolt az áprilisi vihar, szárítkozással nem törődött. Annyira feleslegesnek érezte…

 Két éve.

 Két év múlt el azóta, hír nélkül.

 Azóta, hogy csak úgy elment. Szó nélkül…

 Bezárta a Kaput… de csak annyira, hogy később kinyithassák. Kis időt vele, Rizával töltött, lábadozott… aztán eltűnt.

 Még tőle sem búcsúzott el.

 És nem tért vissza. Most sem. Pedig a Központi Város attól hangos, hogy az Elric fivéreknek sikerült, ami másnak nem: tudnak utazni a világok között, a Kaput mintegy átjárónak használva.

 Most már igazán visszatérhetnél…

 Roy Mustang…

 Riza sóhajtott, s berögzült, mintegy rituális lépésekkel az ablakhoz sétált, nyomában Black Hayate. Szinte lába alatt terült el az apró park, vele szemben a Central épülete.

 Régen mennyire szívesen járt be ide… Ma már csak teher. Mindig van valami munka… A Kapu, a dandártábornok eltűnése, a fiúk visszatérése… Noah emigrálása, ha használhatja ezt a szót.

 Még mindig emlékszik az utolsó szavaira…

 Riza, várjon kérem egy pohár whiskyvel!

 És várta. Várja még mindig…

 Lassan kezdett megszáradni a haja. Sóhajtott, és elfordult.

 Hát ma sem látja viszont…

 - Hm… ideje lenne levágatni a hajam…

 Riza magát nézte a tükörben. Tincsei már háta közepét verdesték, pedig a lapockáig érőt szerette.

 Vállat vont, a kis asztalhoz lépve kitöltötte a whiskyt, és megrázta az üveget. Kezd fogyni. Újat kell venni… ismét.

 Holnap úgyis laza nap lesz. Armstrong Führer szabad délutánt utalt ki neki, lesz ideje bevásárolni, és sétálni egyet Hayate-tel.

 Rápillantott az alkoholra.

 Ugyanaz a pohár. Immár három éve…

 Hawkeye kisasszony, ugye tudja, hogy ha visszatér, akkor átadom neki posztomat?

 Tudom, Führer úr.

 Segíteni fog majd neki?

 Mindenben, uram.

 Nem is olyan rég mondta ezt, és akkor még biztos volt a dolgában.

 Most már azt is kétli, hogy valaha bízott a visszatérésben.

 Viszont…

 A poharat még most is rendszeresen újratölti.

 Énekelne nekem?

 Uram… Nincs jó énekhangom.

 Pedig egyszer szívesen meghallgatnám.

 Riza belépett lakásába, és letette a szatyrokat az ajtó mellé. Hayate besietett a lábai mellett. Levetette cipőit, bezárta az ajtót, majd megfogta az egyik táskából kilógó üveg nyakát, és az asztalra állította.

 Felpillantott a whiskyről. Máris megy le a nap…? Jól elcsászkálta az időt.

 A fürdőbe indult, levetve ruháit. Frissen vágott hajvégei kicsit még szúrták bőrét, de legalább már megfelelő hosszúságúak voltak.

 Felkötötte haját, beállt a zuhanyzóba, és élvezte a meleg víz kényeztetését. Nem akaródzott kilépnie, végül mégis megszárítkozott, és egy köntösben a hálójába sétált. Hayate már békésen szunyókált, farka lustán söpört a padlón. Riza rámosolygott, majd kitárta szekrényajtaját.

 Egy váltó-egyenruha, pár egyszínű pizsama, szolid kimenő felsők és nadrágok… és egy halványrózsaszín, selyem álom.

 Riza, miért nem veszi fel soha ezt a hálóinget?

 Ugyan, uram, ez egyáltalán nem illik hozzám.

 Szerintem jól állna magának. Egyszer azért majd…?

 Talán, uram.

 Riza kezébe vette a puha anyagot. Pántja és szélei csipkéből voltak, körülbelül a térde föléig ért, ahogy magára próbálta. Még sohasem hordta… Itt az ideje annak a bizonyos talánnak?

 Végül felöltötte.

 A ruha simult alakjára, illett a szeme és a haja színéhez. Zavartan állt meg a tükör előtt. Ami a legfurcsább volt, hogy ebben az ízléséhez nem illő szerelésben is felismerte magát. Ez lenne a nőies oldala…? Ironikus.

 Ráadásul, aki a legjobban látni akarta, nincs itt.

 Sose tér már vissza.

 Motozást hallott a bejárati ajtajánál. Az idős, de frissen ideköltözött szomszéd néni ismét eltévesztette vajon az ajtót…?

 Riza a biztonság kedvéért kezébe vette pisztolyát, és az ajtófélfához simulva nézett ki.

 A fegyver fémes koppanással esett ki kezéből, a padlóra.

 Az ajtóban Roy Mustang állt.

 A férfi halványan elmosolyodott, ahogy tekintete a whiskyre esett. Behajtotta maga mögött az ajtót, pár lépéssel az asztalnál termett, és kiitta az italt.

 - Látom… - nézett végül lágyan Rizára, aki még mindig nem tudott mozdulni döbbenetében - …Képes voltál várni rám…

 - Ro… Roy… - súgta Riza, majd a férfihez sietett, és megragadta az ingét. – Miért nem szóltál egy szót sem?! Miért hagytál csak úgy el?! Három év… azt hittem, sosem térsz vissza!

 Roy lehunyta szemeit, nyugodtan felemelte bal kezét, és magához rántotta a nőt.

 - Hát ismét sírsz miattam…? – kérdezte halkan, és másik kezével letörölt egy kicsorduló könnycseppet Riza arcáról.

 A nő akkor is sírt, mikor King Bradley támadása után látszólag holtan esett össze, és most, mikor azt hitte, meghalt, de mégiscsak láthatja…

 Riza minden fenntartása kártyavárként hullott össze. A pusztító széllöket maga Roy volt – a csendes, halvány mosoly, a követelőző majd puha ölelés és érintés. További feltételek nélkül simult a férfi karjaiba. Érezte a jól ismert, már nagyon hiányolt illatot, hallotta a szívveréseket, amik most az övéihez igazodtak…

 - Ne sírj, Riza… - kérte csendesen Roy, és megcirógatta arcát, majd elmosolyodott. – Látom, mégis felvetted a hálóinget… nagyon jól áll…

 Riza továbbra is arcát temette az ingbe, és úgy motyogta: - Hol voltál…?

 - El kellett rendeznem pár dolgot magamban - simogatta a férfi a hátát és haját. – Hallom, a fiúk visszatértek…

 - Három év… kicsit… sok gondolkodni…

 - Riza… - Roy hangja a lehető leghalkabb volt, tekintete megremegett. – Elmentem azoknak a sírjához, akinek életét én vettem el… Meglátogattam a családjukat, és bocsánatot kértem… Kértem, ne mondják, hogy ott jártam… Értsd meg, Riza, az adatok megszerzése és az utazás is sok időmbe került… De… a mosolyod mindig hiányzott. Csak a mosolyod… Mosolyogsz nekem?

 Riza felemelve fejét döbbenten figyelte Royt. Szóval a férfi lerótta a tartozását… Roynak még nehezebb lehetett az út, mint neki a várakozás… És, ha azt kéri, akkor hát…

 Elmosolyodott.

 Könnyein keresztül, de elmosolyodott.

 Roy pedig viszonozta, és karjait a dereka köré fonva megemelte. – Köszönöm…

 - Most már… itt maradsz?

 Riza komoly pillantással várta a választ. Nem érdekelte, hogy a férfinak csak egy szeme van – abban a magányos íriszben is teljesen el tudott veszni. Az alkimista megeresztett egy mosolyt.

 - Ahhoz el kell kötelezned – tért ki a válasz elől.

 - Hogyan? – értetlenkedett Riza. Nem tudta, mire céloz a férfi, de annak mosolya szélesedett:

 - Egy csókkal.

 - Na de uram…! – kezdett háborogni a nő.

 Roy mosolya lassan elhalványult, egy kezével tartotta tovább a nőt, szabad ujjaival megcirógatta az arcát, és lehunyt szemmel, lassan közeledett hozzá.

 Riza szintén lezárta pilláit, és mielőtt még a férfi elérhetett volna hozzá, türelmetlenül ajkaira csúsztatta a sajátjait.

 Másnap Riza kilépett a konyhából, fél kézzel összehúzta magán köntösét, és forró teát kortyolgatva lépett be a hálójába. Elmosolyodva figyelte az ott szunyókáló Royt, és a párnán mellette sziesztázó kutyát.

 Ahogy tegnap éjjel a férfi megígérte, úgy meg is tartotta: vele maradt.

 Hayate pár perc alatt megszokta a társaságát, mintha érezné: Roy többször fogja őket meglátogatni, mint bárki más.

 Most már könnyű szívvel lépett a kis asztalhoz.

 A poharat ezentúl is, rendszeresen, napról napra újratöltötte whiskyvel.

 De már… Volt, aki elfogyassza.

Vége

vissza