FémFény segítségével Lángol a szerelem

 

 

 Miért érzem úgy, hogy esküvő lóg a levegőben…?

 Oké, hülye egy költői kérdés volt.

 Pluszban lövésetek sincs róla, ki vagyok, igaz?

 Na, akkor bemutatkozom: a nevem Dora, és most kezdtem a hadseregnél. Mindig tetszett az „egyenruhás nő” ötlet, bár akkor még nem is sejtettem, hogy alkimista leszek. Oda se neki! Még fel sem vettek, csak próbaidőn vagyok. Félelmetes az a Führer… De az ezredes, aki alá beosztottak, aranyos. Valamilyen lóneve van… Arab? Bali? Nem is, Mustang! Na, tudtam, hogy valami hasonló. Roy Mustang. Elég jól néz ki… bár messze áll az én favoritomtól (barna haj, zöld szem). A szeme olyan vágott, és a színe… fogalmam sincs. Szinte mindig behunyt szemmel vigyorog, mikor látom. De a haja fekete. Magas, és az egyenruhán át is látszik, hogy jó teste van. Most is épp hozzá igyekszek.

 - Jó napot, hadnagy! – köszöntem rá Rizára, aki szembe jött velem. Valószínűleg épp az irattárból jött ki. Tisztelgésemre csak elmosolyodott.

 - Jó napot, Dora – intett le, mire „pihentem”. – Az ezredeshez igyekszik?

 Riza szőke hosszú hajú, bíborszín szemű nő. Az alakja nagyon jó, ahogy eddig megfigyeltem, a mosolya kedves. Határozott egyéniség. Nagyon csípem.

 - Igen, elkészítettem az aktákat, amiket kért – paskoltam meg oldaltáskám. – És átveszem az egyenruhámat. Alig várom!

 - Csak vigyázzon, nehogy miniszoknyát akarjon magára tukmálni – sóhajtott Riza. – Egyébként, ha szerencséje van, még láthatja a híres Fullmetal Alchemistet és a testvérét.

 - Valóban? – élénkültem fel. Eddig csak olvastam róluk. – Köszönöm! Viszont látásra!

 Ezzel már ott sem voltam, és Riza csak fejcsóválva, de mosolyogva nézett utánam.

 Bekopogtam felettesemhez, majd invitálásra beléptem és tisztelegtem.

 - Itt vagyok, ezredes úr!

 - Ó, Dora! – „pihentetett” az ezredes, majd elvette a felé nyújtott aktákat és átnézte. – Tökéletes. Jó munka! Óh, ez legközelebb is a maga dolga lesz!

 Én eközben feszengve próbáltam bemérni magamnak a kanapén ülő két alakot. Egy 15 körüli, apró szőke fiú, arany szemekkel, meg egy páncél. Úgy hallottam, a Fullmetal öccse mindig páncélt hord… Bár szerintem csak egy páncélba zárt lélek.

 - Majd elfelejtettem – kapta el egy pillantásomat Mustang, majd a durcáskodó szőke felé intett. – Ismerkedjenek össze!

 Tisztelegtem, majd intésre a kanapé felé léptem. A srác lazán felállt, és megszorongatta kinyújtott jobb kezem. Automail, kesztyűvel rejtve.

 - Hello – ennyi volt össz köszönése, be sem mutatkozott. Bezzeg a páncél…

 - Szia! Dora, ugye jól hallottam? Az én nevem Alphonse, hívj csak Alnak!

 - Al, nyugi már! – morrant fel a szőke, ahogy visszaült, mire a páncél hangja elkeskenyedett:

 - Na de Bátyó…!

 - Ejnye… - dorgálta mosolyogva kicsiny beosztottját az ezredes. – Hát miért nem mutatkozott be maga is tisztességesen?

 - Fullmetal Alchemist – szólaltam meg nagyon halkan, mire szöszi rám meredt és sóhajtott.

 - Azt hiszem, be kell szereznem egy vastagabb kesztyűt… - piszkálta meg jobbját.

 - Egyébként Edward Elric, nem? – döntöttem félre a fejem. – Sok legenda kering a Fullmetalról… Ön pedig üres, igaz? – fordultam Al felé. – Mármint… nem akartam megbántani… csak úgy értem… lélektranszmutáció…

 - Ugyan, semmi baj! – hallottam csengő kacagást. – Csak tegezz, kérlek!

 - Honnan jöttél rá? – morrant rám a Fullmetal, mire nyeltem egyet.

 - Furcsa volt a hangja… meg egyébként is, ha az öccse, nem lehet háromszor magasabb Önnél…

 - Ki olyan kicsi, hogy a százlábú is lekörözi?! – akadt ki a szőke, és felpattanva látszott, hogy feje körülbelül a mellkasommal van egyvonalban.

 - Na de Bátyó, nem is mondott ilyet… - próbálta nyugtatni az öccse, nem sok sikerrel.

 - Na jó, elég az ingyen cirkuszból! – vágott az asztalra az ezredes, mire elcsendesedtünk. – Dora, az egyenruháját Maria Ross alhadnagytól veheti át. Holnap elkísér engem, Hawkeye hadnagyot, Alphonse Elricet és a Fullmetalt Altestadt-ba. Ez lesz az Ön első bevetése. Pihenje ki magát. Apropó, látta valaki Hawkeye hadnagyot?

 - Összefutottam a hadnaggyal a folyosón – jelentettem. – Úgy sejtem, Black Hayate-et kívánja megsétáltatni, akivel a bejáratnál kerültem szemkontaktusba.

 Mustang kissé elszomorodott, Fullmetal bezzeg felröhögött.

 - Mi ez a hivatalos rigmus, ha?! – dőlt a kanapéról.

 - Jaj, Bátyó, bunkó vagy.

 - Na jól van – unta meg Mustang az illetlen viselkedést, és látva, hogy nem tudok erre mit szólni, hozzám fordult: - Holnap a vonatpályaudvaron, katonai idő szerint délelőtt tíz órakor. Lelépni!

 - Igenis, uram! – tisztelegtem, majd kifordultam az ajtón.

 

 Másnap a vonaton elég nyomott hangulat uralkodott. Én olvastam, míg rosszul nem lettem a fel-alá ugráló betűktől, majd próbáltam aludni. Az Elric fivérek, illetve az ezredes és a hadnagy halkan beszélgettek egymással a kupéban. Megfigyeltem az utóbb említett párost.

 Átéléssel hallgatták, szinte itták a másik szavait, és állandó szemkontaktust tartottak fenn. Húúhaa… Nem semmi. Mármint, az ilyenre mondják, hogy egymásnak teremtették őket. Láttam, hogy Edward is elbámul egy kicsit rajtuk (sajnos Alphonse tekintetét még mindig nem tudom követni…). Mikor aztán elfordította fejét, rávigyorogtam, amit viszonzott. Majd felmutatta hüvelykujját – szóval Ő is észrevette a szerelmet a levegőben.

 Mikor leszálltunk a vonatról, én a két testvér közé kerültem, ahogy siettünk felettesünk és Riza után.

 - Szervezünk nekik randit, uraim? – suttogtam a két fiúnak, mire egyszerre bólintottak.

 - De azért szívassuk meg az ezredest…! – Ed szinte könyörgött.

 - Na de őrnagy! – hitetlenkedve pillantottam le a srácra, mire az vállat vont.

 - Csak egy ötlet volt…

 - Bátyóra ne hallgass – bíztatott Al. – Majd mi ketten összehozzuk, jó?

 - Hát… - jöttem zavarba, mivel nem akartam mindjárt az első tíz percben örök haragot összeszedni a Fullmetal Alchemisttel, de hála égnek Mustang egy romos épület előtt lefékezett:

 - Itt vagyunk. Készüljenek. Valószínűleg egy homunculus működik ebben a régi könyvtárban. Aki betért ide, nem jött vissza, vagy nem beszél a történtekről… meg úgy teljesen megnémult. Dora, ez a magáé, húzza fel.

 Elkaptam a felém dobott anyagot. Két fekete kesztyű volt, rajtuk fehér alkimista körökkel. Szó nélkül felhúztam. Tudtam, ha éles bevetésre kerül sor, nem tudok majd elég gyorsan köröket rajzolni. Ezen kívül elővettem egyenruhámból a pisztolyomat, ahogy Riza is tette.

 Néma csendben lopóztunk be. Láttam, hogy Edwardot valami nyomasztja, de Al egyetlen érintésére magába fojtotta a „homunculus” szóra kitörni akaró érzéseit. Odabent poros félhomály uralkodott, a szőnyeg kifakult, könyveknek hűlt helye. A roncsolódott szekrények viszont kitűnő fedezéket nyújtottak a bújni vágyónak – vagy ha valaki hátba akar támadni.

 - Ó, itt az Acéltörpe…!

 A gúnyos hangra felkaptuk a fejünket. Velünk szemben egy széles, de rozoga falépcső vezetett az emeletre. Olyan félúton egy lenge ruhás, pálmafaszerű hajú fiú állt. Kissé kifordult, így láthatóvá vált valami vörös pecsét a bal combján. Talán… urobolos…?

 - Kit nevezel olyan kicsinek, hogy csak egy negyed fématomból áll?! – pattogott azonnal Edward, majd pengévé transzmutálta karját, és nekivágott a fiúnak. – Dögölj meg, Envy!

 - Wrath, Lust, Sloth! – vigyorogta az Envynek nevezett, majd félreugrott a támadás elől, de három újabb ember lépett elő.

 Egy Envynél fiatalabbnak tűnő fiú, egy fekete ruhás nő, dekoltázsán a saját farkába harapó kígyóval, és egy bíborszín szerelésű újabb nő, mellkasa bal felén a homunculusok megkülönböztető ábrájával.

 Az új kisfiú hisztérikus nevetésbe kezdett, majd elkezdte Alt a földbe olvasztani, aki viszont nem hagyta magát. A bíbor Mustang lángját oltotta el egy vízcsóvával, mire Riza tüzelni kezdett rá. Én rámeredtem kesztyűimre, de ahogy a fekete közelebb lépett hozzám, eszembe jutott, hogy nem kérdeztem meg, hogy aktivizálhatom a köreimet…

 - Egyre mélyebbre süllyed a hadsereg… - súgta a homunculus, és egészen közel ért hozzám. – Újoncokat küldenek ellenünk harcolni…

 Összecsaptam tenyereimet, és sikerült valahogyan sápadt, de vakító fényt előcsalnom.

 

 Végül érkezett egy „kis” erősítés – Armstrong őrnagy meg úgy még egy tucat katona -, és a homunculusok leléptek. Megtudtam, aki engem darabolt, az Lust, a bíbor Sloth, a kicsi pedig Wrath volt. Állítólag rajtuk kívül is léteznek még mesterséges emberek…

 Edward elmondta, hogyan keletkeznek. Vagyis elkiabálta, de vagy tizenhatszor, míg felfogtam. Ez még a könyvtárban volt. Sétáltunk kifelé, mikor tompa puffanásra fordultunk hátra. Mustang meredt valakire a terem közepén…

 Riza csuklott össze, és feküdt a porban.

 Az ezredes odasietett, és ölébe vonta a nő fejét.

 - Hawkeye! Hadnagy! Mondjon már valamit! – kérte kétségbeesve alélt beosztottját, de az nem válaszolt. Aztán a férfi felemelte kezét…

 Fehér kesztyűjét friss vér cseppjei mocskolták… Riza oldalából folyt a vér. Megsebesült, mégis végig hősiesen állta a harcot, és meg se nyikkant fájdalmáról… Pedig egy ilyen seb…

 Csak akkor éledtünk fel, mikor Mustang orvosért üvöltött, Armstrong felkapta a hadnagyot, és már a kórházban is voltunk. A köztes rohanás teljesen kiesett az emlékezetemből.

 A segítő katonákat az őrnagy hazaküldte. Csak az eredeti csapat, plusz Armstrong maradt – szinte Riza helyett. A műtő előtti folyosón ültünk lehajtott fejjel – mármint, Armstrong lepedőnyi zsebkendőbe trombitálta az orrát, talán megfázott, mivel megjelenése óta mellőzte a felső viseletet -, kivéve Mustang, aki fel-alá járkált.

 Az ezredesből szinte áradt az ideg, szemeit tágra nyitotta, bennük aggodalom tükröződött. Nem a szemeit figyeltem, és nem is ez volt a lényeg, így a színüket még most sem állapítottam meg. Viszont egy idő után Ed elunta a csendes üldögélést és haját tépve felpattant:

 - Elegem van ebből a feszültségből! Nem kell úgy tenni, mintha meghalt volna! Riza erős nő, nem fog csak úgy elpatkolni egy karcolás miatt!

 - Honnan tudja, milyen komoly a sebe?! – kezdett vele üvöltözni Mustang.

 - Uram… kérem, reménykedjen… - jegyezte meg halkan a mellettem ülő Al.

 - Ki mondta, hogy nem reménykedek?! – forgatta ki szavait azonnal az ezredes.

 - Uram, az Elric fiúknak igaza van… Nyugodjon meg… - szipogta Armstrong, de Ő sem úszta meg maximum hangerő nélkül:

 - Nem mondtam, hogy nincs igazuk, de azt sem, hogy van! És hogy tudnék megnyugodni, mikor lehet, hogy elveszítem?!

 Kínos csend telepedett a folyosóra. Mustang egy ideig szaporán szedte a levegőt, majd ahogy szavai értelmet nyertek elméjében, elkerekedtek szemei. Végül, összefont karokkal hátat fordított nekünk.

 - Uram… - szólaltam meg halkan, ülve a térdemet fikszírozva. – Az az első lépés, hogy önmagának vallja be az érzéseit… A másik, hogy ugyanezt teszi, csak a hadnagy szemeibe…

 Nem kaptam reakciót.

 Al fűzte tovább gondolatmenetemet:

 - A hadnagy hamarosan jobban lesz…­ majd meglátja… már annak is örülni fog, ha láthatja magát. Érdemes egy próbát tenni.

 Semmi válasz.

 Edward felemelte fejét, és felettese hátára nézett.

 - Tudja, ha nő lennék, sem érteném, mit esznek magán az ellenkező neműek… - kezdte szkeptikusan. – De az biztos, hogy a hadnagy mindig jó ember mellett rakja le a voksát. Most ez az ember, ez a férfi maga.

 Mustang felemelte a fejét, és maga mellé ejtette kesztyűtlen kezeit, de még nem szólt.

 Armstrong őrnagy hirtelen eldobta zsebkendőjét, láthatatlan felsőjét szakította szét látható híján, és elkezdett jókora, rózsaszín, csillogó flitterekkel dobálózni.

 - A szerelem ereje mindent legyőz! A hadnagy most elveszítette fél erejét, de az ezredes úr majd segít neki talpra állni! Mert az idézet szerint is szerelem az, mikor egyik a másikat zuhanni hagyja, de ha leesik, fél szárnyát kölcsön adja!

 - Rendben-rendben! – fordult meg idegesen, de jóval élettel telibben az ezredes. – Mindent megteszek, amit tanácsolnak, csak hagyjanak már békében!

 

 Én megmondtam, hogy szerelem-szagot érzek. Azaz illatot. Mert a szerelem sosem negatív fogalom.

 Hogy mi történt ezek után?

 Nos.

 Természetesen elmesélem.

 Mustang egy hatalmas csokor virággal, meg egy doboz bonbonnal és egy fülbevaló-nyaklánc ékszerkészlettel, kicsinosítva, civilben meglátogatta a természetesen hamar és könnyen gyógyuló Rizát.

 Az ezredes elmesélte, mennyire aggódott, és hogy úgy érzi, a hadnagy többet jelent nála puszta kollégánál. Aztán felékszerezte Rizát, átadta a virágot, amit gyorsan vázába is tettek, és leült az ágy szélére.

 Apropó, hogy honnan tudom? Az Elric-fivérekkel és Armstrong őrnaggyal az ajtóban lógtunk és műsoroztunk.

 Riza megköszönte a szép szavakat meg az ajándékokat, elvette a bonbont, és megkínálta a gyomorideges Royt, aki végül nagy nehezen egy csokit leerőltetett a torkán. Aztán Riza nem reagált a majdnem-vallomásra, csak megkérdezte, hogy van Black Hayate meg a többiek.

 Az ajtóban kuksizva lemondóan felsóhajtottunk. Ennek a nőnek mégis jégből van a szíve?

 Aztán csend következett – Mustang a kezét tördelte, Riza meg falatozott.

 - Egyébként… - szólalt meg végül a nő. – Tudja, mennyi ideje várok már a szavaira? Hát félhullára kell magam szabatnom, hogy kinyissa a száját?

 Bejáratban: megkönnyebbült sóhajt.

 Betegágynál: Mustang szélesen elvigyorodott, majd szájába dobott és vidáman elrágott egy bonbont.

 - Nem, elég lett volna, ha kéri – incselkedett, majd óvatosan, vigyázva a bevarrt sebre, Rizához hajolt.

 Az ez után következőket nem részletezem, mert Elricékkel együtt elmenekültünk – ennyi szirupot nem tud feldolgozni a gyomrunk. Csak Armstrong olvadozott tovább a leshelyen.

 - Csak sikerült – pacsiztam össze a srácokkal.

 - Jók voltunk! – derült Al, kihúzva magát.

 - Bezony! – vigyorgott Edward. Ahogy elnéztem, ez az arckifejezés nagyon jellegzetes nála.

 - Megünnepeljük majd? – vetettem fel az ötletet, mire bólogattak.

 - Hé! – fordult hirtelen felém Ed, ahogy tartottunk ki a kórházból. Megilletődötten megtorpantam, és pislogtam.

 - Mit parancsol…? – kérdeztem illedelmesen.

 - Mondjuk, hogy tegezz? – forgatta meg szemeit Ed, majd elvigyorodott. – Egyébként csak gratulálok: nagyon ügyes alkimista leszel!

 

 Ezek után sajna nem nagyon hallottunk az ezredes és a hadnagy kapcsolatáról, de feltűnően gyakran keltek lábra pletykák, miszerint rájuk nyitottak, amint vészesen közel tartózkodtak egymáshoz valamelyik irodában, vagy látták őket kézen fogva sétálni…

 A másik, amin csak derülni lehet: sokszor emlegették, hogy „Egy szőke nő és egy fekete férfi bújt össze a parkban. Egy pillanatig azt hittem, Hawkeye hadnagy és Mustang ezredes az…! Milyen vicces, hogy képes voltam rájuk asszociálódni!”.

 Ilyenkor, ha Elricék vagy Armstrong a közelben tartózkodott, mindig csak összemosolyogtunk vele.

 Elvégre, a szerelem nem mindig látható. Főleg nem munkahelyen.

 Előbb említett személyek – a fiúk és az őrnagy, illetve a hadnagy – akkor is ott tartózkodtak, mikor Mustang átnyújtotta az órámat és az oklevelemet, és kezet rázott velem a következő szavakkal:

 - Gratulálok, Dora. A Führer nevében Állami Alkimistának nyilvánítom. Sok sikert munkásságában. És köszönök mindent, amit a magánéletben tett értem… - lágyult el a hangja, és összenézett Rizával, majd újra rám figyelt. - …kedves Moon’s Light Alchemist.

 

Vége