vissza

3. Werewolves, vampires... - Vérfarkasok, vámpírok...

Déltől kettőig segítettem díszíteni a báltermet, majd kosáredzésem volt. Az első. És nem a suliban.

- Nyilvános edzés lesz, lányok - jelentette az edző, mikor a stadionba értünk, és leesett az állunk.

- Mindjárt ez első?! - kiáltott fel egy nagyszájú, plázaribanc-gyanús csapattársam, és kis híján a könnyei is megeredtek. - De hát totál nem vagyunk formában!

Persze az öltözőben szidtuk az edzőt, ahogy csak lehetett. Hála égnek a lelátókon nem ült senki, a pályán az edzőn és rajtunk kívül úgyszintén. Egészen az edzés feléig, mikor két csapatra osztottak minket, és meccset játszottunk. Ahogy a fiúk edzésére lányok, úgy a mi edzésünkre pasik telepedtek be.

Mivel - régi szokás szerint - engem neveztek ki az egyik "csapatkapitánynak", és nagyon utáltam, ha néznek, kétszeresen koncentráltam. Hála ennek, lassan ki tudtam zárni a külvilágot és csak a játékra figyeltem, míg meg nem nyertük a meccset.

Csak akkor vettem észre ismerőseim, mikor a kispadhoz siettem innivalómért. Embry és Jacob az utolsó sorban ültek és melegen mosolyogtak. Integettem nekik és besiettem az öltözőbe.

- A te barátaid azok a rezervátumbeliek? - kérdezte a zuhanyból kilépve a plázacica, továbbiakban Charity.

- Igen, az enyémek - vontam fel szemöldököm, kidüllesztve nem jelentéktelen mellkasomat. - Miért?

- Csak kíváncsi voltam rá, kit néznek - vont vállat a deszka, és gúnyosan rám mosolygott. - Azzal a sötét hajúval majdnem végig szemeztem...

- Tök jó, hogy nem randin, hanem edzésen voltunk - vágtam vissza. Nem volt jó pont, ugyanis mindkét srácnak sötét haja volt.

- Hogy is hívják a hosszabbik hajút? - folytatta Charity, miközben felcsatolta push-upját. Láthatta, hogy megrebbent a szemem, mert szélesebbre húzta szirupos mosolyát. - Jacob, ugye? Hú, ő aztán pasi a javából... szexi. És mennyit figyelt engem!

Sóhajtottam, és innentől nem figyeltem a csajra, aki most előbb végzett az öltözéssel, mint én. Általában ő tötyörészett-sminkelt-parfümözött-frizurázott a legtovább, én meg magamra kaptam a cuccaim és mentem, az elsők között.

Kiléptem a stadionból, vettem fel dzsekimet, és már tudtam is, mi volt a célja a sietséggel: illegette magát Embry és Jake előtt. Gondoltam, hagyom őket "bulizni", de Jake észrevett, suttyomban integetett és olyan "ments meg!"-pillantást vetettem rám, hogy nem volt szívem otthagyni őket. Kerültem egyet, és a két fiú közt bukkantam elő, beléjük karolva.

- Bocs, Charity, ők az enyémek - mosolyogtam a lányra, aki épp fújta volna fel magát, de Embry elköszönt:

- Szia, nyomulós csaj! - és nevetve hagytuk megpukkadni magában Charityt. - Mit ne mondjak, elég nagy ká-betűs volt ez a nőci - összegezte Embry, mikor hallótávolságon kívül értünk.

- Az is - feleltem, szinte gondolkozás nélkül. Embry bőre is olyan forró volt... ez valami indián sajátosság?! - Azzal dicsekedett az öltözőben, hogy végig szemezett veletek, közben meg meccsünk volt, de áh, ne zavarja...!

Szokás szerint eltúloztam a gesztikulálást, és mellkasba vágtam Jake-et, aki azonban meg se rezzent, nevetett tovább. Pislogtam, de úgy döntöttem, nem szólok neki, hogy lebokszoltam...

- Na, én megyek anyámért - sóhajtott Embry, majd rám kacsintott, mikor a parkolóba értünk. - Jól játszol.

- Lehetne sokkal jobban is, de köszönöm - mosolyogtam rá viszonzásul, majd kikaroltam mindkettőből.

Embry kocsijába szállt és integetve elhajtott. Jake-kel szentimentin mosolyogtunk utána, majd egymásra pislogtunk. Levette vállamról az edzőtáskám, és felajánlotta, hogy hazavisz. Megköszöntem, mivel még mindig nem volt kocsim, és nem néztem visszafelé menő buszt. Jake rá is kérdezett a járművemre egy hajtűkanyar után, mikor bepasszírozódtam az ülésbe:

- Kocsiddal mi van?

- Operálják - közöltem tök meggyőző hangon, erre nevetni kezdett! - Nem vicces! - pirítottam rá, de különösebben nem ijedt meg. - Tök drága - tettem hozzá hisztisen.

- Keress munkát - javallotta, mintha olyasvalamit ajánlana fel, ami másnak eszébe sem juthat.

- Hú, micsoda ötlet! - pillantottam rá laposan, majd lehúztam az ablakot, hogy friss levegő jöjjön be, mivel még mindig ki voltam melegedve az edzéstől.

- Tényleg jól kosarazol - jegyezte meg kis idő múlva Jake. Hálásan rámosolyogtam, aztán kezdtem rácáfolni. - Nem, nem - szakított félbe -, ne szerénykedj.

- De csak a kezdők szerencséje volt - ragaszkodtam verziómhoz. - Két évig csak hobby-szinten játszottam, úgyhogy hamarosan majd jönnek a jelei, hogy...

- Megérkeztünk - vágott szavamba Jake, és rám mosolygott. Becsuktam a szám, pislogtam kicsit, majd viszonoztam.

- Köszönöm a fuvart.

- Nincs mit - vigyorodott el, és valamiért Charity jelzője jutott eszembe: "szexi". Megront ez a csaj, komolyan mondom. - Akkor holnap érted jövök. Hatra jó lesz?

- Tökéletes, köszönöm - bólintottam, és valamiért túl közelről éreztem az illatát. Félrefordítottam fejem, így "csak" arcon csókolt. - Jó éjt! - ugrottam ki a kocsiból, magammal húzva edzőtáskám.

Meglepődött arcot vágott, aztán rendezte vonásait, visszaintett nekem és elhajtott.

Dobogó szívvel nyitottam ajtót. Nem akartam, hogy megcsókoljon. Nem akartam, hogy csak Bellát helyettesítsem az életében... Nem akartam pótlék lenni.

- Rain?

- Apu?

Miután megtaláltuk egymást a nappaliban, leültünk a kanapéra, és elmeséltem az edzést.

- Hogy jutottál haza?

- Jake hozott.

- Mármint a Black-gyerek? - bólintottam, mire apu szemmel láthatóan megnyugodott. - Jól van.

Végignéztem édesapámon. Niven Schatten... Mint neve is mutatja, apu német származású. A haja sötét szőkés barna, benne őszes szálakkal, szeme jég kék, alkata viszonylag sportos, magassága kis híján két méter. Ötvenes éveiben járt, és körülbelül ennyinek is lehetett nézni. Pár éve nem sokat változott, sőt, mintha Florida "konzerválta volna". Kissé gyémánt-szerűen szögletes arcformámat tőle örököltem.

- Cullenék és Blackék tartoznak neked a "jól van" kategóriába, igaz? - ugrattam idióta képpel. - A többit légpuskával üldöznéd el.

- Ez nem kérdés - nevetett apu. Nekem is mindig nevetnem kellett ilyenkor: nagyon vicces volt a kissé hegyes szemfogaival, mint valami denevér. - Na, menj, pihend ki magad, holnap bál, igaz? Kivel is mész...?

- Bocs, apu, nem lőhetsz senkit hátsón - "sajnálkoztam". - Jake-kel.

A suliban pénteken mindenki csak a bálról volt képes pofázni, én meg lassan megcsömörlöttem. A korosztályom - harmadikos gimi - még ki akart élvezni minden bulit, és egyelőre izgi volt akármilyen bál. Engem inkább fárasztott, és valahogy sose igazán érdekeltek az ilyesmik: ruha, tánc, smink, pasik...

Délután sem egész végig a bál miatt görcsöltem: betettem egy DVD-t, a Van Helsinget, pattogattam kukoricát és jól szórakoztam. Nem volt épp valami bulira hangoló film, de nagyon szerettem. Negyed hatkor elmentem zuhanyozni, hajat mosni, amit nem szárítottam meg, hadd álljon be magától. Félkor elkezdtem öltözni, gyors sminket kentem magamra, megfésülködtem, és félig nedves hajjal tettem fel bokaláncom és cipőmet. Felvettem bolerómat, mielőtt anyu meglátott volna pánt nélküliben, aztán másztam le fekete, hosszú szövetkabátomért, és kezdtem keresni szintén fekete kalapomat.

- Itt van - mutatta fel a keresett ruhadarabot anyu, mikor már kezdtem ideges lenni.

Anyu pici volt és kerek. Nálam fél fejjel alacsonyabb, és igazából amolyan kellemesen telt. Apu azt szokta mondani, szereti, ha van mit fogni a nőn, és anyu neki a tökéletes társ. Mindig jót mosolyogtam rajtunk. Anyut Aislingnek hívják. A haja festett fekete, nagyon rövid, csak a füléig ér, szeme barna - ezt tőle örököltem, ahogy eredetileg barna haját is. Apuval egyidős volt.

- Köszi - vettem el a kalapot, és már csengettek is. Míg anyu ajtót nyitott és szóval tartotta Jacobot, gyorsan kikeféltem hajam, hogy álljon valahogy, feltettem kalapom, snassz belebújtam a kabátba, és gombolás közben siettem ki.

- Táskát nem viszel? - kérdezte anyu csodálkozva, mire megráztam a fejem, és a hosszú kabáton keresztül megpaskoltam zsebeimet. Minden bennük volt. Anyu sóhajtott. - Mint egy pasi - közölte, majd mosolyogva jó szórakozást kívánt.

- Aranyos anyukád van - kuncogott Jake, mikor végre messze jártunk a háztól. Sóhajtottam.

- Kicsit nagyon szereti mindenbe beleütni az orrát, de örülök, hogy jó benyomást tesz rád.

Jake tovább nevetett, és mindenféle muris történettel szórakoztatott, míg a bálteremmé átalakított étteremhez nem értünk.

- Kezdődik a survivor - jelentette ki viccesen, s együtt nevettünk, míg könnyedén leparkolt. Egyszerre csatolta ki öveinket, és ismét felém hajolt, de milliméternyire lehajtottam fejem, nem tudva, mit kéne tennem. Továbbra sem akartam semmit... megbántani se.

Látta habozásom, így csak elmosolyodott, és homlokát az enyémnek döntötte. - Jó buli lesz, ne aggódj - ígérte, majd kiszállt a kocsiból és már nyitotta is nekem az ajtót. Lenyűgözött gyorsasága.

Mikor kisegített, figyeltem csak meg, milyen elegáns. Zakó, fehér ing, nyakkendő... bár igaz, fehér edzőcipőben volt, de ez van, Sprite. Meg is jegyeztem, jól néz ki, de csak zavartan mosolygott.

Nagy kezébe vette az enyémet, a lencsébe vigyorgott a szokásos belépés előtti fotózásnál, majd a ruhatárhoz állt. A felesleges cuccokat kipakoltam nadrágom zsebéből a kabátoméba, úgy adtam be, bolerómmal együtt, mivel túl melegnek találtam a termet. Jake levette zakóját, belegyűrte a nyakkendőt, majd ingének felső gombjait kigombolta, az ujjakat feltűrte.

Régebben beszéltük egyik legkedvesebb barátnőnkkel, hogy az a legjobb, mikor egy pasi így hordja az inget...

Amint Jake végzett ruházkodásával, felém fordult, és szó szerint tátva maradt a szája.

Vazz, elkenődött a sminkem - gondoltam, mikor végignézett rajtam, de csak elmosolyodott.

- Hú... csinos vagy - dicsért meg elismerően, mire kellőképp meglepődtem, de megköszöntem.

Kézen fogott, úgy néztünk ismerősök után. Hálás voltam a már most bömbölő zenének, hogy elnyomja szívem eszeveszett dobolásának hangját.

Hamar kiszúrtunk, köszöntöttünk mindenkit, az emeletről végignéztük a nyitótáncot, majd beültünk egy kicsit a büfének berendezett terembe, ahol azonban szabad volt a dohányzás. Rövid távon megfájdult tőle a fejem, így kértem Jake-et, hadd szellőztessem ki. Készségesen felpattant, és derekamra téve kezét vezetett ki a kertbe.

Gyönyörű kert volt, tele ösvényekkel, padokkal, néhány szökőkúttal, és egy műpatakkal.

- Uh, máris jobb - mosolyogtam hálásan Jacobra, aki viszonozta a gesztust, majd egy eldugott márványpadhoz vezetett a patak partján. A világítást szabadtéri égősor biztosította.

Letelepedtünk, fejem a térdemre támasztott karomra hajtottam, mivel még mindig fájt. Éreztem Jake forró érintését a hátam azon részén, amit szabadon hagyott a míder.

- Allergiás vagy? - kérdezte együtt érzőn; igenlően morogtam. - Mindjárt jobb lesz - biztatott, és forró tenyere ellenére is libabőrös lettem.

- Hideg van - mormoltam, és mikor fejem tisztulni kezdett, felegyenesedtem.

- Rád teríteném a zakómat, ha lenne - szabadkozott vigyorogva.

Felnevettem. - Csak ne légy olyan lovagias.

Kacagott, és átkarolta vállaim, így már nem fáztam annyira. Két lábon járó kályha - gondoltam magamban, és elmosolyodtam butaságomra.

- Fázol még? - kérdezte kedvesen, és már csak azért is bólintottam, mivel kíváncsi voltam, mit fog reagálni. Magához húzott, hogy fejemet a vállán pihentessem. - Bemenjünk? - ajánlotta fel, de éreztem hangján, hogy nincs oda az ötletéért.

- Nem, nem kell - szögeztem le és lehunytam szemeim, élvezve egyre különlegesebb illatát. Valahogy most eszembe se jutott, hogy esetleg csak Bellát pótolhatnám Jake életében, és az semmire sem lenne jó.

Jó volt az őszkezdeti csípős hideg időben, abban a gyönyörű kertben hozzábújni, érezni lélegzetét a hajamon... Mintha el sem telt volna két év, mintha még mindig ugyanazok lennénk, akik tizennégy éves kis kamaszként voltunk.

Jake sokat változott. Valóban megnőtt, lassanként kész férfi... Erős, magas - legalább százkilencven lehet, én meg eltörpülök mellette a százhetvenegyemmel -, izmos... Hihetetlen. Csak a szeme és a mosolya nem változott. Az egész kicsi korától ugyanolyan.

Felnéztem rá, hogy megfigyelhessem arcélét. Nem tűnt el róla teljesen a báj, ami kiskorában jellemezte, de már inkább illett rá a jóképű, mint a helyes jelző. Visszapillantott rám, elmosolyodott, és megsimogatta arcom.

- Na, felébredtél? - kérdezte, és egy pillanatra elbambult, ahogy kezemet a tenyerébe döntöttem. Nyilván nem erre a reakcióra számított.

- Szerintem még álmodom - feleltem, valóban álmodozó kis mosollyal.

Biztos vagyok benne, hogy biztatásnak vette. Szélesebbre húzta mosolyát, majd elgondolkozó arcot vágott, és közelebb hajolt. Nem mozdultam, nem ellenkeztem, és egy idő után lehunytam a szemem. Csak ekkor éreztem meg széles ajkait az enyémeken, és így tovább... Önkéntelenül nyakára csúsztattam kezem, átkaroltam, ő szorosan magához ölelt, karja szinte kétszer körbeért.

Levegőért kapva távolodtunk csak el, és csupán egyetlen pillanatra szorította össze szívem a kérdés: Vajon kivel tanult ilyen jól csókolni...?

Kivertem fejemből a gondolatot, és hagytam szétáradni bensőmben az örömöt.

Jacob kérdőn méregetett, s akkor vigyorodott el, mikor én is.

- Ezt... nem szabadna... - mondta halkan, de újra megcsókolt. Nem bírtam ellenkezni, és nem is akartam.

- Hogy fog ez kihatni a barátságunkra? - kérdeztem kuncogva, mikor már csak öleltük a másikat, és vigyorogtunk, mint a vadalma.

- Hm... Néha csókolózunk, ölelgetjük egymást... - felelte elvigyorodva Jake. Kuncogtam, de valamiért az az egyetlen valaki újra és újra gondolataim közé fészkelte magát...

Lehajtottam fejem, halkan sóhajtottam, és fel sem néztem rá. - És Bella...?

Felnéztem, és Jake értetlen tekintete fogadott. Épp nyitotta száját, mikor megdermedt, a levegőbe szimatolt, és hirtelen felállt; szinte nem is éreztem, mikor lazult ölelése.

- Maradj itt - szisszent rám, és futni kezdett egy ösvényen, ami az erdőbe vezetett.

- De hát miért?! - kiáltottam utána, de választ már nem kaptam. Természetesen utánarohantam: a kertből az erdőbe vezető ajtó még kilengett erejétől.

Elindultam az erdei ösvényen, és a második kanyarnál elvesztettem Jake cipőinek nyomát... Felnéztem, és legnagyobb döbbenetemre megláttam a fák között ingét, sőt, még elegáns nadrágját is. Az se lepett volna meg, ha a cipők is ott lógnak, fűzőjüknél fogva, de azokat nem sikerült felfedeznem. Az esőtől ázott föld egy darabig semmi nyomott nem mutatott, de jó három méter után mintha egy medve mancsait őrizte volna a fellazult humusz... Értetlenkedve indultam meg arra, amerre ezek vezettek, és lassan a zöld fűre értem, bokrok közé; itt már nem lábnyomok, hanem letört ágak mutatták az állat útját. Te jó, ha Jacobnak valami baja esik, mert ez az izé rátámadott...

A gondolatra kirázott a hideg, és rájöttem, hogy bár itt melegebb van, mint a betondzsungelben, mégis nagyon fázom. Jake jelenléte nélkül még elviselhetetlenebb volt a nullához szorgosan közelítő hőmérséklet, főleg azután, hogy tényleg úgy megszoktam Floridát...

Egyre mélyebbre hatoltam az erdőben, követve a különböző nyomokat, félelmem és a hidegrázás egyre erősödött. Liftezett egyet a gyomrom, mikor morgást hallottam, és hangokat, mintha hatalmas testek civódnának... Szoborrá dermedtem, és mire nagyjából feloldódtam, fülemben felerősödtek a hangok, így már a halk, emberi beszéd zöngéit is felismertem - nem tudtam, a félelemtől, adrenalintól van-e ez, vagy mi mástól. Látni még így sem láttam semmit, így némán levettem cipőim, és mezítláb, a jéghideg földön lépkedtem tovább, igyekezve mohára helyezni testsúlyomat, hogy ne halljanak meg. Elbújtam egy hatalmas tölgy mögött, és óvatosan kibámultam mögüle.

Amint nagyrészt felfogtam, mit látok, előbb leállt, majd felpörgött vérnyomásom, és majdnem levegő után kaptam.

Két óriási, medve-kutya-szerű állat állt egymás mellett, és morogtak valamire, amit a fatörzs eltakart a szemem elől. Eszembe villant, hogy ha ezek megérzik a félelmemet, akkor akár búcsúzhatok is életemtől...

- Ne higgyétek, hogy megállíthattok - kacagott valaki a közelben, halkan, csengőn. Egyértelműen nő volt. A barna bundájú állat csúnyán felmordult. - A kislányt mindenhogyan elkapom... És se ti, se a vérszívó barátaitok, mint te, nem állíthatnak meg.

- Te pedig ne hidd, hogy ezt hagyni fogjuk. - Mit keres itt Carlisle?!

- Érdekes játék lesz - kacagott az előző női hang, majd egy pillanatra elhallgatott. Valaki óriási levegőt vett. - Van itt még valaki.

Megfagytam mozdulatomban, ahogy próbáltam a törzsnek simulni.

- Milyen érdekes szag... mint valami korcsé... Rajtad éreztem a legutóbb. - Nem tudom, kihez beszélt, de az egyik állat ismét morgott. - Gyere elő! Nem fogunk bántani.

- Ugyan, Victoria - szólt ismét, nyugodt hangon Carlisle. - Agyadra mentek az emberek. Nincs itt rajtunk kívül senki.

- Már hogy ne lenne... - Hallottam, amint apró ágak recsegnek-ropognak lágy léptek alatt, melyek felém közelednek... A két állat hangosabban, csúnyábban morgott, szinte láttam magam előtt, ahogy kimutatják foguk fehérjét.

- Victoria, bolondot csinálsz magadból...

- Szervusz, kislány!

Felpillantottam, és egy vörös hajú, vérvörös szemű nő nézett közvetlenül az arcomba, az egyik legalacsonyabb ágról lehajolva. Sikoltani se tudtam - fel nem foghattam, mikor került oda. - Ki vagy te? Csak nem az egyik farkas barátnője?

A lehető leghülyébben reagáltam. - Inkább te ki vagy, és mit keresel itt? Azok a te háziállataid?!

Az egyik farkasnak nevezett dög hangosan felnyüszített, Victoria lassan leereszkedett, és egy másik törzs felé kellett hátrálnom előle. Látásom perifériáján feltűnt Carlisle is, aki egy pillanat múltán félrelökte Victoriát. Az óriásit ugrott, kilátszottak éles fogai... Nekilökte Carlisle-t egy fának, mire az hatalmas robajjal kidőlt, magával húzva a pusztulásba pár gyengébb társát - a doktornak mégse esett baja, egy pillanat múltán rávetette magát a nőre, az egyik állat segítségével.

A barna bundás közeledett felém, én szinte felnyomódtam a törzsre, és felsikoltottam, mikor az állat nagyon is ismerős szemekkel nézett rám. Mintha magyarázni akart volna valamit, türelmetlen mozdulatokat tett, de persze semmit sem fogtam fel belőle, csak a félelmem csordogált jégkása-szerűen az ereimben. Kezemmel görcsösen a törzsbe kapaszkodtam, így annak felülete hamar kikezdte bőrömet, és felsebezte tenyerem.

Victoria, mint aki megérzi a kiserkenő vért, felkapta fejét, felém vetette magát, és egy frontális ütközés után a barna farkassal, mellettem is termett, elkapta karom, és megbabonázva figyelte tenyerem.

Sikoltottam.

Éreztem, amint a szemfogak felszántották bőröm, a vérvörös írisz a szemeimbe bámult, majd a félrecsúszott harapástól - a barna bundás megrázta magát, megragadta és szó szerint eldobta a nőt - csuklómig két csíkban felszakadt bőröm, és még csúnyábban vérzett, mint eddig. Immár lazán eldobtam eszméletemet.

vissza