vissza

X. Félelem

 

 

 Néma csend. Csapódott egy erkélyajtó. És kitört a pánik. Akik az első őrcsapatot váltották volna, most kérés és szó nélkül kezdték nyugtatni a tömeget. Havoc és Maria az erkély felé rohantak, ám ekkor hatalmas dördülés következett a terem bejárati ajtaja felől. A két alkimista irányt váltott, és úgy sejtve, az ellenség immár az épületben van, követve Royt, Rizát, és több társukat, kiszaladtak a folyosóra.

 Ed lázasan keresve nézett körül, és nem értette, hogy tudnak az állam exkutyái, az Állami Alkimisták, és a hadsereg katonái ilyen gyáva módon viselkedni. Azt elismerte, miért nem könnyű a családtagjaikkal bánni; de mikor egy alkimista húzott el mellette fejvesztve visítozva, míg civil felesége nyugodtan követte; rosszallóan csóválta a fejét.

 Végre összeakadt a kutatott személy tekintetével: Al is az erkély felé vette az irányt. Valahogy az Elric fivérek nem hitték úgy, elmúlt a kert felől a veszély.

 Al kilökte az üvegajtót, épp, mikor sötétség borult mögöttük a teremre. Próbálta felkapni kesztyűjét, melytől a tánc alatt megvált, de megállt a mozdulatban.

 A testvérek előtt, jobban mondva alatt - az első emeleti erkélyen tartózkodtak -, Nick állt, háttal nekik. Előtte olyan öt-tíz méter távolságban, egy fa biztonságos takarásában félig árnyékolt alak állt, kezét felemelve, egy szikrázó gömböt tartva. Nick kezén már ott virított a jól ismert, alkimistakörrel ellátott fehér ruhadarab. A lány láthatóan minden másodpercben támadásra és védekezésre készült.

 - Bár nem vagyok Scar… - kezdte reszelősen a hang, melyben mintha gúny csendült volna -, de attól még ugyanúgy képes vagyok pusztítani, mint ő…

 Nick kevésbé láthatóan, de összerezzent a Sebzett nevének hallatán. Nyílván anno ő is hallotta a pletykákat. A rövid oda nem figyelés épp elég volt ahhoz, hogy a lány arcát felsértse az ellenség által eldobott, hihetetlenül szikrázó gömb. Nick csak az utolsó pillanatban tudott elhajolni. Háta mögött a varázs a kemény és szívós kőfalba ütközött, ami elporladt az érintkezés nyomán.

 - Ki vagy te? - kérdezte hallhatóan hitetlenkedőn az alkimista, és hátrált egy lépést. Ez épp elég volt, hogy kihozza a magabiztosságot a másikból, amit mintha csak önmagából, Nickből szívott volna el.

 - Legyen elég annyi, hogy az ellenséged… Aki egy olyan módszer keres, melynek segítségével ugyanúgy semmisé teheti az egyenlőség elvét, mintha a Bölcsek Kövét használná. A módszert, melyről a mindenkori Führer tud, és mégsem, de nem beszél róla.

 Nick láthatóan fáradt volt. Nehézkesen tartotta magát, ruhája több helyen felszakadt, és bőre erősen vérzett. Mégis biztosan állt a földön, és próbált koncentrálni, vagy elterelni a másik figyelmét.

 Edbe belehasított a felismerés: bizonyára Nick volt az, aki a némaságban kisietett, és becsapta maga mögött az erkélyajtót. A csattanás és aközött, míg ők, Elricek is kiszaladtak, több, mint negyed óra telt el. Valószínűleg Nick és ez az alak az óta harcol, és így Ed már nem csodálkozott annyira a lány sebein, és azon, hogy az ellenség már a képét sem meri elődugni a növények biztonságából.

 - Nem ezt kérdeztem… - szűrte fogai közt Nick. - Mi a neved?

 - A nevem? - kérdezett vissza halkan suttogva az ellenség. Alt egy rossz krimire emlékeztette a szituáció. - A nevem… - ezzel az alak előlépett - erősítve a déja vu érzést Alban - és gúnyosan elvigyorodott. - A nevem Maruyama Haseto - jelentette be drámaian, majd fellengzősen hozzátette: - Nyilván már hallottál rólam, elég híres egyéniség vagyok…

 - He? - Nick csak ezt az értelmes választ tudta kinyögni. - Hogy ki vagy te? Betűznéd?

 Al lefogadta volna, hogy Hasetóban egy világ omlott össze ezen szavak hallatán, s Ed is elmosolyodott. „Mintha nem is ő lenne…” gondolta Nickre nézve.

 - Mi az, hogy ki vagyok?! - fortyant fel önérzetesen a férfi. Az Elric fivérek végignéztek rajta. Korát nem tudták megállapítani. Ruházata átlagos, figyelték felsőit. Fekete nadrág, lenszínű inggel, fa nyaklánc, jobb fülében apró kő, talán gyémánt. Karakteres, kissé szögletes arca volt, és félhosszú homokszín haja. A szeme volt a legfurcsább. A fekete pupilla mentén vékony zöld csík húzódott, az írisze sötétbarna színben játszott, míg annak széle bíborvörösbe hajlott. - Ma-ru-ya-ma Ha-se-to! - tagolta most a végigszekírozott egyén, majd nyugodtabban folytatta. - Az, aki megkötözte a bál őreit. Egyébként a szökőkút mögötti bokrokban fekszenek ájultan. Már találkoztatok régebben egy küldöttségemmel. Mr. és Mrs. Knight az én embereim voltak…

 - Akkor mégis miért engedted, hogy legyőzzük őket? - Nick beleborzongott, hogy, ha közvetve is, de rövid szövetséget kötött ezzel a személlyel Mrs. Knight által.

 - Maguknak akarták az aktákat. Saját javukra fordítani az én ötletem… - A férfi szája gonosz mosolyra húzódott. - Nyilván hallottátok, hogy a kedves kis pár letartóztatásuk után két héttel titokzatos körülmények között elhunyt… Mire nem jó egy ilyen kis gömböcske - mutatott Nick háta mögé, a pusztult falra. - Az akták… A titkos módszert tartalmazták, ezért egy ezredes, Mustang megsemmisítette őket. Rosszul tette… Ugyanis ezzel ellenségemmé vált. Ahogy most te is.

 Nick fel sem tudott készülni a támadásra. Haseto követhetetlen gyorsasággal előtte termett, és rendkívüli erővel a hasába öklözött. Nicket csak az erkély alatti fal fogta fel, az is berepedt az akció hatásától. A lány lecsúszott a kő járólapra, és vért köhögött fel. Közben ellensége nyugodt léptekkel, vérszomjas mosollyal közeledett felé, miközben előrenyújtotta felizzó jobb tenyerét.

 - Szép álmokat, hercegnő… - suttogta halálos elégtétellel.

 Nick már érezte, ahogyan a fájdalom koponyájába hasít, és a kín terjed a testében. Bámulta jövendőbeli gyilkosa pusztító kezét, de nem tudott mozdulni. A félelem, az erősödő pánik megbénította mozdulatait, az ijedtség eljegesítette szívét. Még két centiméter, és meghal. Már annyi se. Miért olyan lassú… Ha sietne, legalább hamarabb túl lenne rajta… Nem kéne annyit szenvednie… De ő nem akar meghalni. Túl fiatal… Ironikus. A születésnapja lesz egyben élete utolsó pillanatának időt adója. Vicces. Bár már mindegy, úgysem tud semmit sem tenni ellene. Már érzi az öldöklő ujjak melegét. De ha legalább még elmondhatta volna… Ha elmondhatta volna nekik…­ neki… De már úgyis mindegy… Még egy hajszálnyi tér, és neki vége…

 Nick egyáltalán nem akart azonnal és helyben elpusztulni, de még mindig nem tudott moccanni… Azonban, az utolsó pillanatban, mikor már Haseto hozzáért volna, a férfi hirtelen kilökődött a képből. Még végigszántotta ujjaival a lány homlokát, aztán a földre került. Nick remegve felnézett; ellenségén Edward terpeszkedett.

 - Al, hívd Royékat! - kiáltotta a férfi, és automailjével behúzott a másiknak.

 Nick óvatosan megpróbált felnézni, mikor nyaka felengedett kicsit. Még épp látta, ahogyan Al visszahúzódik udvarra kihajlásából, és eltűnik. Ed valószínűleg testvére mellől vetette le magát, hogy így lendületet szerezve, az utolsó pillanatban eltrafálja Hasetót. Az most lelökte magáról a másik férfit, és felpattant.

 - Francba, a Fullmetal… - sziszegte, mire szájából még erősebben szivárgott a vér. - Őszintén szólva vele később akarok végezni - mosolyodott el, nem törődve szakadt sebével.

 - Gyere csak vissza, tubicám… - Ed egyik kezével másik tenyerébe öklözött, egyre közeledve a vele szemben állóhoz. - Nem úszod ezt meg szárazon… Szóval alkimistákat öldösünk, mi? Méghozzá azért, mert valami titkosított iratot akarunk megszerezni, mi? Csak azt mondd meg, miért a gyengébbekkel kezdesz ki! Keress egy magadnak való ellenfelet!

 Nicknek arra sem volt ereje, hogy leszólja Edet, amiért a férfi leszólta őt. Még hogy ő gyenge!

 Kiüresedett szeme előtt még nézőnek is fájdalmas csata bontakozott ki. Hosszú óráknak tűnő percek után kattant az erkélyajtó zárja. Haseto felkapta a fejét, majd meglátva a közeledőket gyűlölet villant a szemében; ő maga egyik pillanatról a másikra semmivé vált.

 - Gyere vissza! - üvöltötte Ed, és ellenfele előbbi helyére meredt. - Gyáva nyúl, dugd vissza a képed!

 Al aggódva leugrott a kertbe, és puha földet érés után bátyjához sietett. Ed katasztrofálisan nézett ki. Arcán hosszú, vágott csíkban folyt a vér, ingje felszakadt, automailjét közszemlére tette a leszakadt ruhaujj. Roy emberei átvizslatták a kertet, míg a Führer maga Edhez sietett.

 - Mi történt? - kérdezte gyanakodva, ahogyan végignézett a pusztításon. Több fa kidőlt, egy apró kővirág tanya kavicshalommá avanzsált. Edward a kérdésre felkapta a fejét, és vizslatva nézett szét.

 Nicket kereste.

 A lány még mindig mozdulatlanul ült, térdeit félig felhúzva, teljesen a falhoz lapulva, üres tekintettel. Sebeiből értékes vörös vér folyt, zúzódásai kezdtek bepirosodni.

 - Jól vagy, Nick? - sietett hozzá és térdelt le mellé Edward. Al a tekintetével követte testvérét, Roy pedig nézett rá, de nem látta…

 - Úgy… Féltem… - lehelte a nő, mikor elméje befogadta az aggódó szavakat, nyelve pedig engedelmeskedett akaratának. - Azt hittem, megöl… - A lány torka elszorult, szeme megnedvesedett. - Már éreztem, ahogyan megöl… Tudtam, hogy meghalok… Majdnem meghaltam… - Nick remegni kezdett, de könnyet nem hullatott. - Köszönöm, Edward… Az életem… Neked köszönhetem…

 Ed magát látta Nickben. Darabolós Barry kis híján az ő életét vette el, és ő akkor ugyanezt érezte. Szánakozva figyelte a lányt, akit erősnek ismert meg, a félelem most mégis erejét vette.

 És Nick térdére hajtotta fejét, összeszorította szemeit, de nem sírt.