vissza

Esőcsepp

Lágyan takarta be a horizontot, mintegy puha függönyként, mely csendet, nyugalmat, és életet hoz. A szemlélődők többsége mosollyal figyelte az ég könnyezését – hisz’ a termésüket mentette a kiszáradástól. Egyetlen fiú azonban durcásan félrebiggyesztett szájjal támasztotta a meleg szoba hideg ablakát homlokával, és egy bolhás kutyus módjára próbálta mások tudomására juttatni nemtetszését.

- Esik… utálom az esőt, Al…

- Ne morogj már, Bátyó – nyugtatta mélyről csengő hangon öccse. – Az itt élők örülnek neki.

Furcsa volt ez a testvérpár. Az idősebbik alacsony, hosszú szőke haját copfba fonta, arany szemei lemondóan feszegették a horizontot. Fekete ruhája felett piros köpenyt viselt, hátán furcsa jellel. Vele szemben a fiatalabbik látszólag hatalmas páncélnak öltözött, „szemei” kemény külsejének ellentmondva lágyan néztek a világba, szavai mindig kedvesek voltak.

Ők az Elric-fivérek, fiatal koruk ellenére talán az ország leghíresebb testvérpárja.

- Nekünk viszont emiatt az égi katasztrófa miatt kellett félbeszakítanunk utunkat! – csattant fel Edward, arany szemeit öccsére emelve. – Mustang meg fog ölni!

- Az ezredes sem várhatja el – vélte feletteséről Alphonse -, hogy zivatarban szaladgáljunk az ügyes-bajos dolgai miatt. Ő aztán végképp nem várhatja el, hiszen vizes kesztyűvel még önmagát se tudja megvédeni.

- Akkor is – jelentette ki nagy értelmesen Ed, visszatámasztva homlokát a párás üvegnek. – Utálom.

Al lemondó sóhajjal emelt le egy könyvet a polcról. Alig merte megjegyezni, ami csupán lélekben, de megérintette, pár szót, melyet érkezésükkor hallott:

- Pedig az itteniek fájdalmát mossa el éppen…

- Nekem viszont az fog fájni, ha berozsdásodik az automailem, és Winry akar majd kicsinálni.

- Légy egy kicsit megértőbb – kérte az öcs. – Figyelj csak egy cseppet. Örökre a felhőben maradhatna, de nem. Azért, hogy életet adjon a száradó búzának, képes levetni magát a gyönyörű égből erre a mocskos földre. Az esőcseppnek halála a földet érés, hiszen ugyanolyan állapotba, mint a kezdetekkor, sohasem térhet vissza.

Ed szemei megremegtek, szemhéjai összeszűkültek.

- Akkor mi is csak esőcseppek vagyunk…? Míg Anya élt, a tökéletlen tökély állapotát élveztük, de aztán minden rosszra fordult… A felhő „kivetett” minket magából, és a humán transzmutáció volt a földön való semmivé foszlás? Csak azért, hogy ezután a hadsereg a kutyájává tegyen engem, Téged pedig a követésemre biztasson?

- Bátyó… - kétségbeesetten elvékonyodott Al hangja. - Ne mondj ilyet. Azért követlek, mert a testvérem vagy, és csak egymásra számíthatunk; de ezt már elmondtam. Bizakodj! Visszaszerzünk mindent, amit elveszítettünk.

- És Anya…?

Al nem válaszolt. Elfordította fejét, és a kezében lévő könyvre meredt. Sírt a lelke, ha már a teste képtelen volt rá.

- Mit tud az eső…? – súgta Edward, és lehelete nyomán elhomályosodott az ablak. Fém ujjai nyúltak letörölni, de erre a hideg acél képtelen volt. Ökölbe szorította kezét. – Mit tud, hogy ilyen vidáman veti alá magát az emberek utána való kérésének és sírásának?

- Néha az eső is kitör – mutatott rá a kistestvér. – A saját útján járja, a saját céljainak érdekében.

- A halandók mégse utálják meg soha.

- Talán azért – lépett óvatosan közelebb az ablakhoz a fémtest -, mert olyankor az ember rájön, mennyire szüksége van a mások segítségére és a természet jóakaratára. Utóbbit megtanulja tisztelni, előbbinek hála pedig összekovácsolódik a közösség.

- De ez nem tart soká’ – ingatta fejét Ed. – Vagy az ember ennyire… infantilis? Így képes remélni?

- A remény gyönyörű dolog. Én… - A hang elhalt, majd Al megköszörülte torkát, és összeszedve magát vallotta, amit sosem akart említeni senkinek sem: - Én mindig abban reménykedem, hogy valamikor majd eggyé válik az Ég és a Föld, és az Eső köti majd össze őket. Mert akkor… mert akkor találkozhatnék, csak még egyszer… Anyuval…

Edward csodálkozva rápislogott a testvérére, aztán halvány mosollyal nyújtotta kezét öccsének.

- Gyere, öcsi. Nézzünk ki, hátha eljött már ennek az ideje.

Al ránézett bátyja meleg, puha kezeire, aztán körbeölelte azt a páncél ujjak kemény, de óvatos, szinte mégis lágy érintésével.

Két testvér alakját függönyözte el a fogadó kíváncsi szemekként csillogó ablakai elől az esőcseppek garmadája. Mintha csak testőrként álltak volna a fiatalok és az éhes nézőközönség közé…

Edward megrázkódott, de nem eresztette el öccse kezét.

Az esőben sétálva nem látszanak a könnyek. Összekeverednek az ég cseppjeivel, és ugyanúgy érik el végzetüket is.

Al tudta, hogy bátyja sír – és ő is ezt tette. Azonban saját cseppek helyett neki csak az eső tudta „bőrét” mosni.

Edward leült egy sziklára, és kezeibe temette arcát. Egész testében remegett, és az sem érdekelte, mennyire tűnik gyengének. Öccse azonban erősnek látta. Erősnek, mert meg merte mutatni könnyeit. Nem az a hatalmas, aki csupán hatalmasnak tűnik.

- Bátyó… - Al a testvére vállára tette hatalmas kezét. – Minden rendbe fog jönni.

- Tudom, Al… - válaszolta halkan Ed. – Tudom…

S ahogy a napsugár végigsietett a tájon, eloszlatva a vihart, a fivérek felpillantottak az égre – és bizakodva egymásra mosolyogtak.

Nekik nincs más hátra, mint élni, élni és megtalálni azt az elvesztett boldogságot, melyet az úton hagytak hátuk mögött.

Hiszen mindenkinek joga van élni, és úgy és arra használni fel az életét, amire neki tetszik. Ahhoz, hogy ez a jók kiváltsága legyen, a világnak jóvá kell válnia. Egy tökéletes világ. Hogy ez mikor jön el, vagy valóra válik-e valaha?

Edward nem tudta. De egyelőre nem is érdekelte – hiszen itt volt az öccse, aki mellett le fogja élni az életét.

Pont úgy nem válnak el soha, ahogy az esőcseppek is együtt maradnak.

Együtt, a végsőkig.

vissza