vissza

Csináljuk – a fesztivált!

Felhívás: Figyelem! A most következő történet egy megbotránkoztató fantáziával megvert „író” klaviatúrájának eredménye. Csak óvatosan! Felhívás vége.

Április első vasárnapja, Kawasaki.

Hát végre itt vannak. Japánban. A gésák, a szaké, és a rizsgombócok hazájában. Az igaz, hogy a két testvér közül egyik sem tudja megkülönböztetni egymástól a nekik szállást adó család tagjait, de hát, tök mindegy. Lényeg, hogy ez Ázsia, ez Távol-Kelet misztikuma.

És mintha valami olyasmit hadováltak volna, hogy nagy rendezvény készül.

Edward elgondolkozott: csak nehézkesen tudta megállapítani, hogy a saját nyelvét hallja, és hozzá szólnak. Olyan helyes volt itt a kiejtés, hogy még a szeretett németét se tudta felismerni. Mindegy, megszokható. A szaké mindenért kárpótolta.

Alphonse nagyon élvezte itt. Főleg a teaház-látogatásokat, meg a fehérre mázolt képű gésákat, akiket Ő átszellemülten csak a „művészeknek” nevezett. Ed nem értette, mi élvezetes van a szappanos víz állagú zöld teában, de az öccsének csak váljék egészségére.

Apropó öcs. Rávágta az ajtót a bátyja orrára! Hát hogy tehette ezt?!

- Alph…

- Nézd, Bátyó, meghoztam a kimonóinkat!

- Mi? Kimonó? Minek az?

- Hát arra a rendezvényre – lobogtatta teljes átéléssel a ruhaanyagokat Al, és roppant modoros képet vágva terítette le őket az alvógyékényre.

Ed az öccse fölé magasodott, és elég ferde (hihi) szemmel (hihi) – ha Japánban vagy, viselkedj úgy, mint egy japán, avagy hasonuljunk a vágott szeműekhez - nézte ügyködését, majd kimérten hívta fel szeretett testvérének a figyelmét a következőre:

- Ezek női kimonók, Al.

Alphonse megfagyott a mozdulatban, majd rámeredt a kimonókra, végül nagy, remegő viharszín szemeivel felnézett Edwardra.

A következő pillanatban berobbant – valamelyik – háziasszony, és harsány japán csatakiáltással elragadta a kimonókat, helyükre férfinak valót dobva.

Alphonse elégedetten elvigyorodott.

- Miért Nekem kellett a rózsaszínt felvennem? – kesergett Ed, amint az említett (vagy másik) asszonyka karon ragadta őket, és kicipelte a felvonulási forgatagba. Edward sötét rózsaszín nadrágot viselt fehér felsővel. Al kimonója hasonló volt, csak füstös lila alsóval.

- Ugyan, Bátyó, nem ismer senki, meg amúgy is, élvezd egyszer az életet! – tanácsolta derűsen Al, majd megpróbálta megérdeklődni pitiáner japántudással, mégis milyen rendezvényen tanyáznak jelenleg. Nem járt túl nagy sikerrel.

Ed teljesen elbambult, és megpróbálta felismerni a távolban vonuló, minimum két méteres rózsaszín valamik sokaságát, melyet tömegével cipelnek egybeolvadó vállalkozók. Csak akkor eszmélt fel eme filozófiai kérdés boncolgatásából, mikor a házinéni szájából meghallotta a harsány, derűs, és számára cseppet sem szemérmetlen kiáltást:

- Fallosz!

Az Elric fivérek döbbenten meredtek a kis hölgyre, aki szűkre szabott kimonójában vidáman egy stand felé tipegett, majd hamarosan vissza is tért pár azukibabbal töltött süteménnyel, melyek egy-egy izét ábrázoltak. Magának hasonló alakú, rózsaszín nyalókát újított be, és teljes átéléssel kezdte fogyasztása közben magyarázni:

- Ez a vasfallosz sintó ünnepe. Talán évszázadokkal ezelőtt történt az eset, hogy egy fiatal lányt megszálló démon a nászéjszakáján két férfit bántalmazott. Így a kovács vasfalloszt készített, kiverte a démon fogait, mire a büdös dög elkotródott! A szent tárgyat elhelyezték a szentélyünkben. Hát nem csodálatos?

Eddig a részig a fiúk suttyomban kidobták a süteményeket, és vagy hatszor kérdeztek vissza, mivel nem értették, mit hadovál nekik németül ez a kis japán. Aztán folytatódott az előadás:

- A kurtizán lányok, ott e, rózsaszín fallosszal, nos, Ők szoktak itt védelemért imádkozni, de könnyű szülést, tökéletes kapcsolatot is remélnek a látogatók. Nézd azokat az édes kisgyerekeket! Milyen aranyos, mintha csak az anyukájáéból inná a tejet!

Edward ezek után inkább nem nézett oda. Rakoncátlan tincse, melyet az igazi szakavatott fangörlök immár csupán „antennaként” emlegetnek, „rendeltetésének megfelelően” kiszúrta az egyetlen, nem felvonuló… nos… öhm… sarkon álló hölgyeményt.

És a hölgyemény is kiszúrta Őt.

Hamarosan csatlakozó társa pedig – Alt.

- Al, biztos vagy benne, hogy ez a nekünk való hely? – lihegett kutyamód Edward, ahogy nekidőlt egy rizspapír falnak. Ami szerencsésen beszakadt mögötte. A bent öltöző gésák sikítva menekültek el, és egyik sem állta meg, hogy ezt ne Edwardon keresztül tegye.

Alphonse aggódva pislogott bátyjára, majd miután a női művészcsorda elvonult, talpra is segítette. Addig meg hadd szenvedjen.

- Néhány zori beverte a képedet – állapította meg aztán, testvére arcán a nádpapucsok által hagyott nyomokat vizsgálva.

- Hol érdekel az engem?! – fakadt ki Ed, és idegesen körülnézett. – Tűnjünk el innen!

Pózba álltak, és macskamódra készültek settenkedni, mikor hirtelen sötétség borult a szobára, és kivágódott egy rizspapír ajtó.

A megrongált okija vezetője állt ott, hátulról megvilágítva.

Nádpálcával az egyik kezében. A másikban vadászpuskával.

Ed és Al ezek után fülét-farkát (khm) behúzva elmenekült, és soha többet nem látták Őket egyetlen fallosz-fesztiválon sem.

vissza