vissza

III. Rain Alchemist

Ed és Al leszáguldoztak a lépcsőn, a robbanás hangjának irányába. Közben újabb rengés rázta meg az épületet, s csak az utolsó pillanatban tudtak megkapaszkodni a korlátban. Mikor leértek, Ed épp a köpenyét csatolta fel, s beszáguldva az ijedező főpincér elé, kemény hangon rákérdezett:

- Hol van a pince?

A főpincér remegő kezekkel egy közelben lévő, apró, ívelt kapura mutatott. Az Elric fivérek, meg se várva a következő robbanást, berúgták a bejáratot. Hosszú, keskeny lépcsősor terült el alattuk. A testvérek összenéztek, majd, amilyen gyorsan csak lehet, lesiettek a fokokon. Az utolsó ötvenet gurulva-csörömpölve tették meg, ugyanis újabb nagy bumm! következett, ami kihúzta lábuk alól a talajt.

- Na végre - jött a leereszkedő, rekedtes hang valahonnan a terem túloldaláról.

Ed azonnal felismerte, és fürgén tápászkodott fel, bár nem volt olyan hatásos a belépőjük, mint szerette volna.

- Ki vagy te? - kiáltott fel, kezével hadonászva.

- Öhm… Bátyó… - kopogtatta meg vállát Al.

- Hö?

- Ott van - mutatott egy kőemelvényre Alphonse.

A henger alakú, hatalmas terem falai mellett boros polcok helyezkedtek el, közepe nyílt tér volt, a padló helyén tégla és beton. Lehetségesnek tűnt Al számára, hogy régen a királyok itt is nagy lakomákat csaphattak, s a pódiumot, melyen most a vándor ált - arcát és testét csuklya és köpeny takarta -, régen a bolondok vagy színészek használták. Pár boroshordó állt az emelvényen, a falhoz közel. Valószínűleg ezek durrantak olyan hatalmasat, pár csonk még maradt a felrobbantottakból.

- Hm. Már azt hittem, sose értek ide. - Az alak reszelős hangja gúnyosan csengett. - Imitáljunk egy kis harcot.

A vándor összecsapta a tenyerét, s leguggolva egy hordóra szorította az egyik, a földre a másik kezét. Két hordó elmerült a betonban, majd a testvérek feje felett kicsapódott a mennyezetből. Az utolsó pillanatban ugrottak félre.

- Gyáva nyúl! Mutasd meg magad! - hadonászott Edward, mikor már negyedik alkalommal loccsant szét mellette több liter bor.

A vándor erre szó nélkül végigsietett a termen, s megállt az épp feltápászkodó Al előtt. Hosszan bámulták egymást, míg a köpenyes keze előrelendült, s kesztyűs ujjával a páncél rostélyára mutatott.

- Te! Te vagy az Acél Alkimista?

- Öhm… - Al láthatóan zavarban volt. - Nem, nem én, hanem a bátyám… - mutatott a megrökönyödött Edre.

Úgy tűnt, a vándor megvető pillantást vetett a bátyra, pedig nem látszott az arca. Végül lenézően kérdezte:

- Ez? Ez a törpe lenne ennek a hatalmas embernek a bátyja?

- Mi az hogy törpe?! - akadt ki azonnal Edward. - Hogy mersz olyan picinek nevezni, aki ki se látszik a földből, mi?!

- Bátyus, nem is mondott ilyet… - jegyezte meg halkan Al.

- Kétlem, hogy te vagy az Acél Alkimista - fonta össze köpenye alatt a kezeit a vándor.

Ed szája számító félmosolyra húzódott. - Bebizonyítsam?

- Csak tessék - jött az unott válasz.

Edward először is lenéző pillantást vetett a vándorra, majd összecsapta tenyereit, s lehajolva az így kipattant kékes szikrákat a földre irányította. A betonból kiemelkedtek a téglák, és a furcsa fénnyel elzúgtak a vándor mellett. Annak csuklyája hátracsapódott, barna szemeiben döbbenet tükröződött. A tégladarabok feltépték köpenyének szélét.

- Igen… - kezdte Ed, titokzatosan lehunyt szemmel, majd egy rántással lehúzta saját köpenyegét. - Én vagyok az Acél Alkimista.

A vándor térdre esett, ahogyan Ed karját bámulta.

- Egy…­ automail? - kérdezte hitetlenkedő, elhaló, és az eddigihez képest vékony hangon.

- A bal lábam is acélból van.

- Öhm… Bátyó… - szólalt fel félősen Al. - Nem szívesen zavarok be, de… Te azt mondtad, hogy ez egy pasas.

Ed végre kinyitotta a szemét. - Hö? - majd pillantása a vándorra esett… - Mi?! Na de…! - Elkerekedett szemekkel bámulta az előtte térdepelő alakot.

Annak hosszú, tépett barna haja volt, félrefésült frufruja ráhullott jobb szemére. Nem tűnt idősebbnek, mint amennyi Ed lehetett, mégis nőies alkata volt. Köpenye alatt ujjatlan, nyitott nyakú fekete inget viselt, és hosszú fekete nadrágot. Csizmája szintén fekete, valamilyen szövetből. Rövid, fehér kesztyűjén ott virított az a bizonyos kör. Füleiben valami apró kő csillogott, egyikben kettő is. Bal csuklóján négy vagy öt karkötő zörgött. Mögötte épp most zúzódtak porrá a téglák.

A lány fél kezébe temette szép vágású arcát. - Ezt jól elcsesztem…

- Mimimimi? - Ed még mindig nem akart hinni a szemének. - És az a mély, rekedtes hang hova tűnt?!

- A megbízómnak kriptaszagú parfümje van. Máshogy nem bírom ki a közelében, csak ha nem veszek rendesen levegőt - magyarázta nyugodtan a lány, majd hirtelen felpattant, és megragadta Ed gallérját. - Idefigyeljetek! - sziszegte a fiú arcába. Körülbelül fél fejjel volt magasabb nála, ami ez láthatóan irritálta az Acél Alkimistát. - Nem akarlak megölni titeket. Könyörgöm, csináljatok úgy, mint a hullák, mikor Mrs. Knight lejön megszemlélni titeket! Kell az a pénz az idős-otthonnak, amit a fejetekért kapnék!

- Már bocs, de önként még tettetni sem tettetem, hogy a fejem elvált a nyakamtól! - kottyantott közbe Edward.

- Milyen idős-otthonról beszélsz? - érdeklődött kedvesen Al.

A lány hálásan rámosolygott. Valószínűleg hosszú ideje nem hallott jó szót. - Ahonnan jöttem, ott nagyon sok az egyedül élő, idős ember. Sajnos már sokan meghaltak a gondoskodás hiány miatt… - A lány eleresztette Edet, szomorúan meredt maga elé. - Építtettünk egy otthont nekik, de sajna a kezdőtőke… Elúszott. Már nincs miből fenntartani, az öregek pedig nem tudnák állni, ha fizetőssé tennénk számukra. Ezért kell a pénz. Az első részletet már el is küldtem nekik, de az nem elég.

- És a Knight nő támogatása? - szólt közbe Ed, de azonnal meg is bánta. Elvileg ő nem hallotta azt a beszélgetést a könyvtárban…

A vándor vetett rá egy furcsa pillantást, de úgy döntött, hagyja a körülményeket, és így válaszolt: - Kevés, de szükségünk van arra is… Nincs más.

- Szóval… - vonta le Al a következtetéseket. - Ha az a nő meglátná a holttestünket, te küldhetnéd a vérdíjat az otthonnak, és a támogatás is megmaradna.

- Igen! Tehát akkor segítetek? De jó! - villanyozódott fel a lány. - Akkor, feküdjetek el itt, én meg majd valami piros löttyel bekenem a mellkasotokat, és lelassítom a szívveréseteket egy gyógyfűvel, és amikor a nő lejön…

- Állj, állj, állj, állj, állj! - hadonászott bele Ed. - Ki mondta, hogy segítünk? És egyébként is, honnan tudjuk, hogy bízhatunk-e benned? Azt se tudjuk, ki vagy! Ráadásul, ha jól látom - ezzel elkapta a lány jobb csuklóját. A kesztyű tenyérrészén furcsa, tekergőző jel virított. -, te a Crest Alkimisták közé tartozol!

- Aha. És? - kérdezett vissza unottan a vándor.

- Mit és?! - kapta fel a vizet Ed, s már Al nyugtató hangja se tudta lehűteni. - A Crest és az Állami Alkimisták egymás ellenségei! Így aztán végképp nem bízhatunk benned!

A lány elhúzta a kezét. - Edward Elric, igaz? - nézett a báty szemébe, majd az öcshöz fordult. - És Alphonse Elric. Hohenheim fiai. Nagy a híretek az alkímia világában. De reménykedek benne, hogy talán rólam is hallottatok. Bár nagyon kicsi a lehetősége… Nickolette Glaeist [gléjszt] vagyok, bár így tuti, hogy nem ugrik be a személyem. Az ük-üknagyapám alapította a Crest szervezetét, Cristian Diamant.

- A Vihar Alkimista? - kérdezte megvilágosodva Al.

Nickolette bólintott. - Ő is Állami Alkimista volt, de egy automail végtag miatt elküldték a legjobb barátját. Ezt igazságtalannak tartotta, ekkor pattant ki a szervezet ötlete. Barátja volt az első, aki csatlakozott hozzá, majd szép lassan egyre többen, akiknek nem tetszettek az Államiak módszerei. Bár nekünk is van ilyen „megkülönböztetésünk”, mint Villám Alkimista vagy Láng Alkimista, mindig együtt döntünk. A családom a hitelesség és szavahihetőség mintája lett a Crest ideje alatt. Bár talán ez nem érint meg titeket, de kérlek, higgyetek nekem…

- Még mindig nem tudom, hogy ki vagy - vakkantotta Ed, mellkasa előtt összefont karral.

A lány sóhajtott. - Talán úgy jobban ismersz, hogy…

Al érdeklődve figyelt. Úgy sejtette, a lány mondanivalója érdekes lesz…

- …Eső Alkimista.

vissza