vissza

Ötödnyi fájdalom

Öt éve történt.

Három évig jártunk jegyben, majd tizennyolc évesen eljegyzett. Fél év múlva eltűnt, a legjobb barátnőmmel. Most valahol Canadában élnek. Egy gyerekkel. Fagyjon be a fenekük. Én huszonnégy vagyok, egyedülálló. Már nem bánom.

Londonban járunk. Azaz járok. Én. Most. Éppen. A héten jöttem haza, mintegy figyelmeztetésként. Itt ért a fájdalom, nem akarok még egy ilyen baklövést, bárhol máshol. Berlinben tanulok, jogot, épp ezért. Bekeményítettem. A’sszem.

Mellettem a London Bridge. Már rá se pillantok. Minden Rá emlékeztet, sajnos. Gáz, a gyengeség jele. Ez van, hozzászoktam. Ezért szeretek Berlinben lenni. Ott még nem jártunk együtt, Vele.

Spanyol és olasz vér is folyt az ereiben. Talán ez volt a baj. A csipetnyi forróság vette el Juan józan angol eszét. Pedig olyan jól megvoltunk… évekig az Ő Chrissie-je voltam. Mások csak Chris-nek becéznek. Nyolc évig jártunk egy osztályba a St. Mary’s School, Secondary School and College-be. Aztán a gimi elején jobban összeismerkedtünk. Mailekkel kezdtünk, később kimondott szóra váltottunk. Valentin napján vallotta először, hogy szeret; innentől nem volt kérdés, együtt vagyunk-e. Egy helyen tanultunk tovább.

Még érettségi után, szintén Valentin-napon kaptam az ezüst-gyémánt gyűrűmet, Tőle. Most a fürdőmben pihen, itthon. Porosodik, oxidálódik. Bár lehet, hogy lehúztam a WC-n… Rejtély.

Fél év múlva – pontosan mikor is? -, olyan nyár közepe-vége felé a vizsgaidőszak lezártával leveleket találtam az egyetemi szekrényemben, egyet Tőle, egyet barátnőmtől. Leírták, hogy régóta szeretik egymást, de nem akarnak megbántani. Ne fájdítsák tovább a szívemet, Amerikába mennek. Talán jelentkeznek. Valamikor.

Azóta csak egy plusz levelet kaptam. Barátnőmnél, Julynál maradt egy iratom, azt küldte vissza. Canadai cím. Nem válaszoltam.

Azóta sem tudom, Juan minek kérte meg a kezem, mikor évek óta Juliát szerette. Álca? Ugyan.

Hol is vagyok? Elhagytam a London Bridge-t. Nem is látom a szűk utcából, melynek kövét taposom… A közelemben van egy park, kicsike, a térképek nem jelölik. Szeretem, mert csendes… és Juan utálta.

Azt hiszem, egy életre elegem van a pasikból. Huszonnégy évesen talán még nem kéne, de ez van. Csak a humorom maradt meg, bár eddig nem bújt elő. Relaxál, vegetál… ahogy az én figyelmem is. Frontálisan ütköztem… egy fával? Nem, ez egy férfi. Oh, mamma…

Szalmaszőke haj, sötétbarna szemek.

Juan?!

Nem, Juan haja fekete, édesanyjától örökölte.

- Chris?! – A férfi meglepetten felkiált, én meg csak pislogok.

- Öhm… izé… Mike? Carlos? Frank? – találgatok.

Szöszke nevet. – Majdnem. Milo. Juan bátyja…

- Jéé… Tényleg! – Már én is derülök.

Milo szintén a Mary-be járt, eggyel felettünk. Csak a hajszíne különbözött Juantól, az övét édesapjától örökölte. Meg bunkóbb volt. Jóval. Aztán összejöttem az öccsével, és kénytelen volt engem is elviselni. Miután Juan lelépett, Milo jó haverom lett.

- Mióta germánkodsz, árnyékod se látom! Jössz egy kávéra? Szabadnapom van.

Két éve mentem ki Németországba, azóta csakugyan ritkán járok haza. Szombat van, február 14. Évforduló…

- Nincs más választásom? – ugratom cinikus mosollyal Milót.

- Dehogynem! – vigyorog vissza. – Megfagysz, szomjan halsz…

- Talán mégis megadom magam.

- Idősebbnek tűnsz.

A Teenager’s Coffee-ban voltunk, mikor Milo ezt mondta. Épp a kabátjainkat akasztotta fel az asztalunk mellé.

- Köszönöm a bókot. Kedvességed, mint a tenger…

- Nem úgy értem – sóhajtott a szöszi, majd helyet foglalt velem szemben. – Nem a bőröd, vagy ilyesmi… Hanem a tekinteted.

- Sok olyanon mentem keresztül, ami nem nagyon nevezhető átlagosnak egy huszonéves életében – jelentettem hátradőlve, és vizslatni kezdtem haverom arcát.

Milo Faithful. Szép vezetéknév, igaz? Talán ez kezdett a testvéréhez húzni. De már csak a bátyja maradt. Sötétbarna, kis híján fekete szemek; erőteljes szalmaszőke, vállig érő haj, amit most copfba fogott tarkója felett. Nagyon enyhén napbarnított, tiszta volt a bőre, letisztult vonalú és határozott az arca, fogai fehérek, mosolya jellegzetes. Még most is sportolt, látszott rajta. Huszonöt évet tudott maga mögött, de vonásai mint tizenhat évesen, frissek voltak.

- Az öcsém, ugye? – Leintett egy pincérnőt, leadta a rendelést, és a kisasszony távozása után megint rám nézett. – Kérlek, ne haragudj rá…

- Írt neked? – vágtam a szavába.

- Rendszeresen váltunk levelet. A testvére vagyok…

- Kérte, hogy ha magam alatt vagyok ma, és találkozunk is, szedj össze?

- Chris…

- Kérte vagy nem?

Milo sóhajtott. – Írta, hogy nem szeretné, ha a mai napon egyedül lennél.

- Ő hagyott így – mutattam rá.

- Az lehet. De nem csak az Ő kérésére vagyok itt.

Megkaptunk a kávénkat, illetve én a teát, így rövid ideig félbeszakadt a beszélgetés. A fejemben viszont visszhangzottak Milo szavai…

- Akkor mégis miért? – törtem meg végül a csendet.

- Találkozni akartam veled. Mindenképp, mielőtt lelépsz – vont vállat a férfi. – Felhívtam édesanyád még régebben, és megkérdeztem, mikor szoktál hazajönni.

- Mit mondott? – sóhajtottam, teám kavargatva. Anyu néha szeret csicseregni. Enyhén szólva.

- Felsorolta az időpontokat – vonta fel Milo az egyik szemöldökét. – Karácsony és Újév, Valentin-nap – összerezzentem -, húsvét, nyáron egy-két hónap, és a születésnapok. A héten pedig találkoztam a bátyáddal, aki kérésemre elmondta, napokon belül indulsz.

- És most itt vagy, hogy az öcséddel traktálj? – forgattam meg szemeimet. – Figyelj, akkor ne erőlködj. Neheztelek rá, már nem szeretem. Ha ír levelet, vagyok olyan nyugodt, hogy válaszoljak, bármelyik gyereküknek leszek a keresztanyja, ha azóta több is van, de…

- Chris… - mosolyodott el Milo, és átnyúlva az asztalon megfogta idegesen doboló kezem. – Csak meg akartam kérdezni, mikor állnál készen egy új kapcsolatra.

- Ez… - fakadtam ki, majd az ujjaimat simogató férfire néztem, és óvatosan húzni kezdtem a karom. – Hogy érted…?

Milo elvette a kezét, láthatóan zavarban volt. Remélem, ezt tetézte, hogy mereven fikszíroztam. – Mármint… rossz egyedül látni Téged. Mindig nevettél… a mosolyod ugyan állandó, de megtört.

- Fél év óta most látsz először – közöltem szárazon. Emlékeztem, hogy utolsó előtti látogatásomkor még találkoztunk egyszer Milóval, aztán annyi. Akkor is csak valami boltban futottam belé…

- Heh… - Milo nagyon enyhén elpirulva nevetett. Megváltozott. Eléggé.

- Jól elvagy…? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Persze – egyenesedett végre ki idősebb Faithful testvér, majd rám mosolygott. – Oké. Bevallom, két hónapja eszembe jutottál végre, és rájöttem, hogy ezer éve nem váltottunk egy normális szót. És mivel nemrég dobott a barátnőm, így nem fogja leszedni a fejem, hogy most veled vagyok, nem vele.

- Dobtak? – kerekedett el a szemem. – Történelmi pillanat. Csak Te szoktál dobni.

- Na igen… - Milo félmosolya annyira jellemző volt rá… Mégis van, ami nem változik. – Tudod, hogy van ez… Szalad az idő, formálódnak az emberek…

- Bizony – bólintottam komolyságot imitálva. – Te sem vagy olyan bunkó, mint régen.

- Na kösz – kaptam egy lapos pillantás. – Amúgy van benne valami. Egoista voltam.

- Vagy.

- Nem.

- De.

- Oké, lehet – vallotta be végül Milo. Ugye, hogy nekem van igazam! – De nem hiszem.

- Csak jól álcázod.

- Pont olyan cuki vagy, mint voltál.

- Köszike, puszika. És szőke is vagyok agyban, ugye?

Milo rám pillantott, ezt hogy gondoltam. Majd látva bujkáló mosolyomat elvigyorodott:

- Hát, ha már külsőre nem…

- Nem úgy, mint Te. Van, akin kiüt a dolog…

Milo orvosnak tanult, sebész lesz, ha eléri célját. Vagyis… Akkor kellett megírnia a diplomamunkáját. Azt mondta, tök jól halad vele… A káros szenvedélyeket húzta tételnek, vagy mit. Én Berlinben ismételtem egy évet, Londonban pedig halasztottam, így csak jövőre kellett volna diplomáznom. De arra lehet, hogy visszajövök Londonba… Belegondoltam, volt, ami ide kötött.

A beszélgetés folytatódásával egyre biztosabb lettem benne: jól döntöttem, hogy elfogadtam Milo meghívását. Élvezetes társaság volt, és esztétikai élményben se semmi…

Talán észrevettétek, hogy egy ideig jelen időben írtam, utána váltottam múltra. Az ok egyszerű: rövid bevezetőm két évvel ezelőtt írtam, a többit ennek az eltelt időnek távlatából néztem vissza. Vagyis huszonhat vagyok, és… Na de ezt majd később.

Milóval visszasétáltunk az apró parkba, és elfoglaltunk egy padot. Hosszan beszélgettünk, és nagyon élveztem már szavainak hallgatását is. Zsebre akartam vágni fázó kezeimet, de Milo elkapta, és meleg tenyereibe vette ujjaim. Mosolygott.

- Megfagysz. Gyere, hazakísérlek, nem akarom, hogy bajod essék…

- Úgy mondod, mintha állapotos anyuka lennék.

Milo nevetett, majd felállva engem is felsegített. – Az is vagy. A boldogságot várod, hordozod…

- A szívem alatt, a gyomromban – bólogattam affektálón. Úgy gondoltam, nem ér már többet öröm.

A férfi tovább kuncogott, majd lassan elindultunk. Észre sem vettem, hogy kezem a kezében tartja. Egyre szélesebb mosollyal közlekedtem már magam is az utcán. Társam jókedve átragadt rám, pedig csak önmagát adta. Felszálltunk egy buszra, és több megálló után szinte kiestünk az ajtón. Alig bírtam már rekeszizommal.

Külső-londoni családi házunk elé gyalog mentünk. Milo megállt, és elkomolyodott mosollyal simított hátra egy tincset fülem mellett, mélyen szemembe nézve.

- Szabad? – kérdezte halkan.

Nem értettem, mire céloz, de mire megkérdezhettem volna, megcsókolt.

Én pedig…

Viszonoztam.

Hosszú, kettesben, csendben töltött percek után a karjaiba zárt és magához szorított.

- Chris… hadd beszéljek most én – súgta fülembe. Csak a válla felett elterülő tájat láttam ölelésében, de valamiért nem akartam szabadulni. – Nem kérem a bocsánatodat, amiért megcsókoltalak, mert egyáltalán nem bánom… Tudom, sablonosan hangzik, de gimnázium óta vonzódom Hozzád. Mikor az öcsém barátnője lettél, le kellett mondanom rólad. Szakításotok után reménykedni kezdtem, de láttam, hogy fáj a szíved, így nem közeledtem. Juan nem bánná, ha szeretnél. A boldogságod akarja. Gondolkozz ezen… Szeretlek.

Ezzel elengedett, és mielőtt megállíthattam volna, felpattant a közelben induló buszra.

Otthon egy boríték várt, édesanyám adta át. Ajánlott. Felbontottam, feladó híján.

July és Juan írta.

Hazajönnek. Egy szem kisfiukkal utaznak, kinek húga már útban van…

Valamiért örültem a hírnek.

És most is boldog vagyok. Nem bántam meg, hogy akkor hétfőn egy levelet küldtem Milónak, ami mindössze egy általam rajzolt szívet, és egy „Én is!” feliratot tartalmazott.

Két gyűrű csillog az ujjamon. Egy, Juané, és egy, Milóé.

Párom hajol át a vállam felett. – Írónőnek készülsz?

- Csak megörökítem életem legszebb álmát.

- De én valóra váltam.

Nyelvet öltök Milóra, bár igaza volt. Ő az én álmom.

Mennem kéne. July és Juan hazaköltöztek Michaellal a kis Cristinnel. Igen, rólam nevezték el… És velük találkozunk. Házavató, vacsora az új otthonban.

- Édesem, drága Christine Spells, avagy Faithful, gyökeret eresztek!

- Szólj, ha öntözhetlek!

Már tényleg fel kell állnom.

Találjatok álmokat. A pillanatnyi vágyaitokra ügyelve, de nem előtérbe helyezve, életetek földi célját is meglelhetitek.

Az én utamat végigkísérve Ti is láthatjátok, hogy a legváratlanabb, esetleg legrégebben gyökerező pillanatok hozhatnak örökre szóló döntéseket, érzéseket.

Boldog Valentin-napot!

- Boldog évfordulót, és Valentin-napot, kicsim.

- Szeretlek.

vissza